Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Szilágyi Márton: Mindvégig (Barta János: Arany János és kortársai)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kívánta leszűkíteni: „A nyilatkozatot Weöres Sándor tette, akit ugyan Arany bajosan vallana a maga utódjának - de ebben az egyben mégis az ő rokona.” (I. 58.) Barta persze látens módon — mint oly sokszor egyébként - itt is egy aktuális vitában foglalt állást: hiszen a tanulmány készülte táján vita folyt Weöres „próteuszi” alkatának ideológiai megítéléséről is (éppen 1972-ben, s éppen Debrecenben Király István minősítette ezt „nihilisztikus relativizmusnak”), s Barta azzal, hogy Weöres elődeként, ráadásul „próteuszi” költőként éppen Aranyt mutatta fel, hitet tett ennek a költői szemléletmódnak a létjogosultságáról és szerves tradíciójáról (a „próteuszi” fogalmának felbukkanásáról a Weöres-recepcióban lásd Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Weöres Sándorról. Szépirodalmi, Bp., 1983, 252-257.). Ezt a gesztust aligha lehet túlértékelni, különösen azért, mert Barta nem poentírozta és aktualizálta ezt a megjegyzését, s ezzel a természetességgel irodalomtörténeti súlyt kölcsönözhetett neki. Másfelől azonban aligha egyszerűen a vita retorikájához való igazodás magyarázza az állítás részleges visszavonását: a Barta tanulmányában megképződő szemlélet hiába jutott rendkívül közel egy ideologikumtól megfosztott, a nyelvet történésében felfogó irodaimiság tételezéséhez, mégsem kívánt lemondani egy emögött feltételezett, egységes személyiségkép fönntartásáról, s ehhez mérten valóban csak különbségeket érzékelhetett Arany és Weöres alkata között. Sokatmondó, hogy nagyjából húsz évvel később egy jóval fiatalabb nemzedékhez tartozó irodalomtörténész, Szajbély Mihály milyen termékenyen tudta működtetni az Arany- és a Weöres-művek egymás mellett olvasásának hermeneutikai tapasztalatait (Aranyt idéző Weöres Sándor. In Szajbély Mihály: Almok álmodói. Irodalomtörténeti tanulmányok. Magvető, Bp., 1997, 67-82.). Igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy számára föl se merüljön az alkat rétegzett élményszerkezetének Bartánál oly hangsúlyos szellemtörténeti koncepciója. Ugyanennek a jelenségnek egy másik oldala ott válik láthatóvá, ahol is Barta az Arany verseiben található toposzok jelenlétét értékelte. Barta itt „holt” és „eleven” költői képek között tett különbséget, mondván: „Az eddigi kutatás Aranynál is kimutatott ilyeneket [ti. toposzokat - Sz. M.]: az ő olvasottsága és iskolázottsága mellett ez nem is csoda. De ha - mint itt - az érzelmi polifóniát az érzékletes- ség elemeivel gazdagítja, ötletesen alkot friss, élő, el nem koptatott képeket.” (I. 277.) A szembeállítás azért meghökkentő némileg, mert Barta ezen a ponton feltételezni sem látszik azt, hogy a toposzok fölhasználása, új kontextusba kerülése önmagában is lehet komoly esztétikai hatástényező, s ilyenformán a toposzok eredeti szövegkörnyezetének, valamint új funkciójának feszültsége szintén lehet „el nem koptatott” jelentések hordozója. Mintha Barta itt is visszalépne valamitől, aminek érzékeléséig eljutott: nem kívánta saját értelmezését kitenni a szövegek egymás közti kapcsolatrendszerének és viszonylatainak, vagyis - egy tőle soha le nem írt, későbbi terminussal - az intertextuális kapcsolatok jelentésképző potenciáljának. Ez pedig azért is feltűnő, mert nem olyasmiről van szó, ami Barta számára még nem volt belátható: az imént idézett tanulmány ugyanis 1985-ös, ám például már
