Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Szilágyi Márton: Mindvégig (Barta János: Arany János és kortársai)
Szörényi László egyik 1970-es tanulmánya is a régi magyar irodalomban oly gyümölcsözően alkalmazott toposzkutatás felöl jutott meggyőző poétikai következtetésekhez (Arany János Visszatekintés c. versének képanyaga. ItK, 322-345.), de Tárnái Andor elméleti szempontból fontos tanulmánya is 1975-ben látott napvilágot (A toposz-kutatás kérdéseihez. Literatúra, 1975, 66-73.). Sejthetőleg tehát tudatos, a szemléletből következő módszertani elhatárolódásról van itt szó: Barta elment addig a határig, amelyet alapvető irodalomszemlélete megengedett, de továbbhaladni nem kívánt. Nem azért egyébként, mert szemléleti zártság jellemezte volna: a strukturalizmus beszüremkedése jól látszik például 1970-es Vajda-elemzé- sén (II. 322-335.), ahol is a Nádas tavon című vers értelmezésében a magánhangzó-statisztika „számszerű” adatait is figyelembe vette (II. 324-325.), de itt megelégedett egy konkrét műalkotás tüzetes és valóban mintaszerű interpretálásával. Arany-tanulmányainak azonban mindig nagyobb volt a tétjük: az egyes művek vagy műcsoportok mindig valamiképpen Arany személyiségképének egyes faktoraira kellett hogy fényt vessenek - s többnyire úgy, hogy minden irányból ugyanaz a teljesnek és hihetetlenül gazdagnak, voltaképpen fogyatkozás nélkülinek érzékelt költői alkat legyen felismerhető. Ebből egyébként az is következik, hogy Barta - mint máskülönben oly sokan az őt megelőző s az őt követő irodalomtörténeti szak- irodalomban - mindenhol posztulátumnak tekintette Arany kivételes irodalomtörténeti rangját; tanulmányai tehát azzal a beavatottsággal olvasandók, hogy tudjuk, Arany milyen nagy költő. Ilyenformán sehol nem kívánta saját irodalomértését ütköztetni egy olyan, külső szemponttal, amely nem tekinti evidenciának ezt a kijelentést - ezzel pedig lemondott egy olyan, induktív érvelés lehetőségéről is, amely konkrét műelemzések sorozatán keresztül jut el Arany költői jelentőségének kimondásához. Barta ebben is egy hagyomány örökösének bizonyult - s talán azt is mondhatjuk, ezen hagyomány legjobb, legmagasabb szintű továbbadójának is. Irodalomtörténeti dolgozatai - s ezen belül különösen Arany-tanulmányai - ma is elevennek tekinthető gondolati potenciáljukat annak a feszültségnek köszönhetik, a- mely e tradíció fönntartásából és az onnan kivezető interpretációs lehetőségek észrevételezéséből fakad. Eltanulható módszertani támaszt aligha jelentenek a jelenlegi vagy jövőbeni irodalomtörténeti kutatás számára; utolsó, töredékben maradt Arany-tanulmányának zárószavai szinte önértelmezésként is applikálhatok: „minden klasszikus beteljesedés folytathatatlan, csak epigonjai lehetnek” (I. 385.). Barta János két kötetbe foglalt munkássága azonban többet kínál, mint eltanulható mintát: egy önmagán belül rendkívül következetes, saját fogalmaival mindig pontosan számot vető, állandó önkorrekcióra képes irodalomszemléletet, amelyben kódolva vannak önnön meghaladásának lehetőségei is. Ha van tehát olyan irodalom- történeti életmű, amelyre alkalmazható a „dialógusképes” jelző, akkor Bartáé feltétlenül ilyen: teljesítménye őrzi értékét a múló időben. (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003) Szilágyi Márton KÖNYVRŐL KÖNYVRE
