Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Bárczi Zsófia: Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom (tanulmány)
Bárczi Zsófia nagyra értékelt Nyugat irodalomszemléletét is éppen dekadens volta miatt bírálta. „A háború előtt két irodalmi lap volt Pesten jelentős és az irodalom, a mai, fejlődő irodalom életébe erősen belevágó: a Nyugat és az Élet. Ennek a két lapnak volt a legerősebb kritikája, már pedig a kritika nívójától függ egy lapnak a nívója. A Nyugat komoly, nagy tanulmányokat hozott alapos, talentumos munkákról, de sokszor agyonhallgatott értékes, más irodalmi táborba tartozó műveket, pajtáskodó, egymást agyba-főbe dicsérő kritikusai sokszor lejáratták kritikáját. A lap helyet engedett magában mindenféle modemkedő, dekadens irányoknak.”60 A modem líra fejlődését bemutató tanulmányában Mécs bővebben is kifejti fogalomhasználatát: „dekadencia alatt nem morális fogalmat értek; jelen esetben ez irodalmi terminus technicus. Dekadencia alatt értem a kicsinyes, semmit mondó témákat. A dekadens irány esztetizáló irány; elvül tűzte ki, hogy a művészet önmagáért van (l’art pour l’art); tehát mellékes a téma, a fő a művészi kidolgozás; kicsinyes, pepecselő lett így a művészet és az élettől elvonatkozó.(...) Az irodalomnak bele kell vágnia az élet elevenjébe, problémákat adni, nyugtalanságokat bizonyos megállapodottságok a- varjában!”61 A világirodalomból Mécs szintén azokat a költőket emelte ki, akik a Baudlaire, Verlaine által képviselt - dekadens - irány ellenében alakították ki költészetfelfogásukat (felsorolásában szerepel Verhaeren, Rilke, Stefan George s a fiatal francia és cseh lírikusokat is megemlíti). Az irány legmeghatározóbb egyéniségének tartott Franz Werfel művészetfelfogását elemezve pedig saját költészeteszményéről is vallott, mikor művészete lényegeként az élet teljességének felmutatását, a legmélyebb és legáltalánosabb emberihez való eljutást nevezte meg. „Franz Werfel prófétaként hirdeti az emberi jóságot (kiemelés tőlem, B. Zs.), az öröm derűjét, az emberiességet, kötelességteljesítést. Politikai a költészet annyiban, amennyiben a nagy emberi közösséget hirdeti (kiemelés tőlem, B. Zs.), azon érzelmeket emeli magasra, amelyek az embereket egyesítik, összekötik, nem pedig amelyek széthúzást szülnek.”62 Később, a harmincas években, miután megszűnt irodalmi publicisztikával foglalkozni, Mécs a verseiben tért vissza az eddiginél élesebben és sokszor személyeske- dőbben az esztetizáló, élettől elvonatkoztató költészetnek saját költészetével való ösz- szehasonlításához. A Csak azért is dongó!, Ars poetica, Vannak költők című költemények félreérthetetlen támadása a nyugatos költők, kritikusok ellen nem pusztán a lapban 1933-ban megjelenő egynéhány negatív kritikára való éles reakció, hanem egy o- lyan költészeteszmény ars poetica-szerű lírai megfogalmazása, mely Mécs irodalomszemléletét már a húszas évek elején is meghatározta. Az Egyszerű, falusi híd című versében az élettől elforduló, a vers formai tökélyét a témánál lényegesebbnek tartó költészettel állítja szembe saját, üzenetcentrikus líráját, s az Ars poetica első két versszakában is a Nyugat - általa homogénnek látott - költészetével, illetve kritikájával fordul szembe: „Szeretnék lenni: // nem mint az a bizonyos költő-nemzedék, / mely rakva fekéllyel, gőggel és ganéjjal / s mégis mindezeket szépséggé hazudja, / frázisok falában istenülést miméi: / térdre törpe népek! // s anyjával, Istennel imádtatná magát... // Szeretnék lenni: // nem pástétom, fülemüle-nyelv, kaviár / kehes kritikusok kéjenc- kedő ínyén, / - de kenyér és bor a polgárnak, munkásnak, / parasztnak szájában, aki megtörülve / száját így sóhajtana: // áldott legyen Krisztus drága teste s vére...”.
