Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Bárczi Zsófia: Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom (tanulmány)
Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom talmi és formai részét. A kikerülhetetlen Ady-hatás erre a mondatra is rányomta a bélyegét, a szerző egy Ady-parafrázissal zárja mondatát, s ez mintegy bevezetője a továbbiakban felmerülő Ady-problematikának, s egyben előremutat az Ady kapcsán majd felvetődő értékítélet alapjául szolgáló szempontra is: az élethez való viszonyra. Brisits Frigyes törekszik némi tartalmi meghatározásra is a katolikus irodalom kívánalmai kapcsán, ám azt negációs jelleggel teszi: „(...) Mit ér Adyként megjelenni a világon, i- jedt, elromlott sejtelmek igéző, holdvilágos nyelvén a bűn táncaira perdíteni a világot, aztán vesztett élet árnyékain zokogva kapni a halál lovaira!...”14 Majd teljesen konkréttá teszi eddig burkolt esztétikai állásfoglalását: „Vajon a kereszténység megrontja a művészetet az irodalomban, ha hangsúlyozza, hogy nemcsak a forma fontos, hanem az anyag is, nemcsak a: hogyan? hanem a mi? is?”15 Elhangzik a szokott érv is, a francia irodalom példája: Claudel Jammes költészete. Ám itt megtorpan, s amilyen pontosan leírja - hisz metaforái könnyen megfejthetők -, milyen ne legyen az irodalom, olyan általánosságokba bocsátkozik, amikor arról szól, milyen legyen: „Nemcsak a sötétségnek, a világosságnak is vannak mélységei. S ha a nemzet történelmi útjai a világosság felé vágyódnak, az irodalom ne halálból, hanem lélekből és egészségből építsen embereket és világot.”16 Ez az írás lényegében tehát - elvi állásfoglalása ellenére - a fehér irodalom esztétikai elvét követi, amikor az irodalom tárgyai közül kiveszi a sötétet, a tudattalant. Fellépése azonban elsősorban a Nyugat és Ady ellen irányul.17 Hogy ennek az esztétikának a jegyében - főleg nem a Nyugattal szemben - értékes líra nem jöhet létre, annak számtalan példája közül a legmeggyőzőbb egy olyan szerző első kötete, aki később meghaladta ezt az egyoldalú esztétikai ideált: Sík Sándoré. S a Nyugat felől érkező kritika sem elsősorban a Sík-verseknek szólt, hanem a féloldalas, élményszegény, idealizáló világlátásnak.18 Lényegében itt érhetjük tetten a katolikus irodalom és a Nyugat közti ellentétet: az egyik bizonyos képviselői nemcsak a szenvedélyektől és bűntől megfosztott életet állítanák az irodalom centrumába, hanem az irodalom önállóságát is tagadnák, így elsősorban - a mű/valóság dichotómia jegyében - a mű jelentésére összpontosítottak. Ezzel szemben a nyugatosok az irodalmat autonóm területként kezelték. Hogy a katolikus irodalom legtöbbször a Nyugat-kánonnal szemben definiálta önmagát, az ebből a különbségből adódik, hiszen a tízes-húszas évek irodalmi irányai közül a Nyugat irodalomfelfogásában bírt csak az irodalom teljes autonómiával. A katolikus irodalom mibenlétének elméleti igényű meghatározására tett terjedelmesebb kísérletek közül az első - tekintetbe véve, hogy a Zászlónk, az Élet és a Katholikus Szemle hasábjain a napi kritika szintjén, illetve a katolikus könyvkiadás gyakorlatában már a tízes évekre markánsan kirajzolódnak a katolikus irodalommal szembeni elvárások - aránylag kései, 1921-ben jelenik meg, s Várdai Béla nevéhez köthető.19 Ezt a füzetet 1915-ben Váth János Magyar katholikus irodalom20 című meglehetősen koncepciótlan kiadványa előzte meg, mely a középkortól kezdve tekinti végig a magyar irodalom történetét, de ötletszerűen válogat a (többnyire) katolikus szerzők között. Bár elméleti, definíciós igénnyel nem írja le választott tárgyát, a katolikus irodalom általa vélt ismérve mégis kirajzolódik a könyvben: katolikus irodalomnak a katolikus szerzők műveiből kialakítható rendszert tartja. Várdai Béla tanulmánya első
