Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - TALLÓZÓ - Orbán János Dénes: F. Gy. úr mennyben, pokolban

TALLÓZÓ

Ennek alapján úgy is mondható, hogy Faludy a poklot választván a mennyet is megkapta.

Faludy György nemcsak költő, hanem olyan is, amilyennek az ember egy költőt elképzel. Kalandor és humanista egy személyben. Tudós és lator. Micsoda élet! (és most, swedenborgi alapon, ne válasszuk külön az élet fény- és árnyoldalait): a húszas-harmincas évek legendás Budapestje, egyetem Bécsben, Grazban, Párizsban, majd emigráció - vagy csavargás - Franciaország, Marokkó, Amerika, harcok a Fülöp-szigeteken és Pápua Uj-Guineában, majd Recsk, ’56, Ausztria, Latin-Ame- rika, Anglia, Málta, Kanada, majd újra Magyarország. Mindez a szabadság és az erotika bűvöletében. Vagy, másképp: F. Gy. úr mint Villon, F. Gy. úr mint Pannóniába delegált amerikai kém, aki Edgár Allan Poe és Walt Whitman századosoknak küld jelentéseket a szocializmus állásáról, F. Gy. úr mint politikai fogoly, aki töredelmesen bevallja, hogy Pietro Aretino és de Sade kommunista filozófusok műveit kölcsönzi a börtönkönyvtárból, F. Gy. úr mint filosz és professzor, aki Reykjavíktól Columbiáig végigtanítja az egyetemeket, persze a magyar egyetemek kivételével, ahová nem engedik be, F. Gy. úr mint csábító és csábított, amint megízlel mindennemű érzéki gyönyört, melyről a világ költői valaha áradoztak, F. Gy. úr, a becsmérelt és lefitymált költőcske, F. Gy. úr, az ünnepelt költőfejedelem, az ország visszakapott kincse, F. Gy. úr, a renitens, aki kimaradt a szocialista irodalomtörténetből és irodalmi értékrendből, F. Gy. úr, József Attila kortársa, a „szinte klasszikus”, aki évtizedek óta követi el azon főbenjáró hibát, hogy végérvényes irodalmi megdicsőülése érdekében sem mél- tóztatik eltávozni az örök vadászmezőkre.

Villoni, Rimbaud-i, Verlaine-i sors, ám befejezés nélkül. És dialektikus fogadtatással. Faludy György a rendszerváltás után hazatérhetett, ám ez a szinte húsz év sem volt elegendő, hogy művészete a helyére kerüljön. A magyar irodalmi értékrendre jellemző, hogy nemcsak az életművet veszi figyelembe, hanem az alkotó „közéleti tevékenységét” is. Ám hiába a vaskos életmű, a hatalmas humanista kultúra, a nagyszerű versek és prózai müvek, a hosszú évtizedekig tartó küzdelem a magyar és világkultúra érdekében, hiába a példátlan népszerűség és a hihetetlenül széles körű olvasótábor - az Akadémia, az uralkodó kortárs kritika nagyjából semmibe veszi a magyar irodalom eme Matuzsálemét. Hogy Faludy kimaradt a szocialista irodalmi kánonokból, érthető. Viszont érthetetlen, hogy azóta sem hajlandó senki kezdeményezni az irodalmi térkép átrendezését, azon mintha még mindig a „Magyar Népköztársaság” szerepelne, nem hajlandó senki az utolsó magyar humanista nevét odabiggyeszteni a 20. század legnagyobbjainak névsorához.

Pedig a tudós és kalandor Faludy életműve a magyar irodalom egyik legfontosabb fordulópontja: a legátütőbb kitörés egy többszázados, politikai, társadalmi és vallási ideológiák korlátozta irodalmi rendből és felfogásból, a legfontosabb nyitás a világirodalom azon beszédmódja felé, mely a legidőtállóbbnak bizonyult, a legsikerültebb keresztezése nemzetinek és egyetemesnek.

Egyelőre - szerencsére nem sovány - vigaszként ott van az olvasók rajongása, amely végigkísérte Faludy pályafutását, a rajongás, melyet nem tudott megaka