Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Pomogáts Béla: Irodalom a rendszerváltásban -rendszerváltás az irodalomban (esszé)
Pomogáts Béla otthontalanságot természetesen nem lehet pusztán a magyarországi irodalmi élet „szűkkeblüségével” magyarázni. Az egykori emigráció hazatérésa igen sok szociális, politikai és kulturális, e- zek mellett pszichológiai kérdést vet fel, minthogy a nyugati magyar „töredék-tár- sadalom” és a hazai társadalom össze nem egyeztethető szociális és kulturális szerkezetet mutat, és a reintegrációnak igen nagy kihívásokkal kell megküzdenie. Már csak annak következtében is, hogy az elmúlt évtizedek magyar emigrációjának minden korábbinál hosszabb ideig kellett a szülőhazától távol maradnia: 1849 után kevesebb mint két évtized, 1919 után pedig csupán két és fél évtized volt a kényszerű vagy önkéntes száműzetés időtartama, 1945, 1948 vagy 1956 után pedig legkevesebb három és fél évtized. Ennyi idő leforgása alatt a leginkább elszánt emigráns is elhelyezkedik a befogadó társadalomban, a politikai emigráció egyszerűen értelmetlenné válik, és a tömeges hazatérésre nincsen sem szándék, sem lehetőség. Vagyis az emigráció igen nagy részénél egyszerűen „okafogyottá” vált a hazai befogadás és integráció, ráadásul a rendszerváltás után nagyrészt megszűntek a nyugati magyar irodalom műhelyei és fórumai is, így a mindenképpen korszakos jelentőségű Irodalmi Újság és Új Látóhatár. TÖRTÉNELMI JELEN IDŐ Mindaz, amit az irodalomnak a rendszerváltás medrében kialakult szerepéről és helyzetéről most megkíséreltem elmondani, korántsem múlt idejű történet, inkább a „történelmi jelen idő” terméke, és annak ellenére, hogy a könyvkultúra társadalmi és piaci helyzete az elmúlt néhány esztendőben, úgy tetszik, megerősödött, nem jelenti azt, hogy a magyar irodalom visszakapta volna azt a kitüntetett státusát, amelyet a demokratikus rendszer helyreállításáért folytatott küzdelemben 1988-1990 körül be tudott tölteni. A magyar irodalom akkor a rendszerváltozás egyik legfőbb szellemi és morális, sőt politikai és intézményi mozgatója és szervezője volt - ilyen státust talán csak a 19. században: a reformkorban, az 1848-as forradalomban és az önkényuralom időszakában vagy a 20. században: a társadalmi és politikai átalakulásért vívott küzdelmekben (a nyugatosok és a népi írók közéleti küzdelmeiben), utoljára pedig az 1956-os forradalomhoz vezető nyári és őszi hónapokban kapott. Természetesen egy demokratikus köztársaság világában senki sem vágyik arra, hogy az irodalom elsőrendű közéleti intézmény és inštancia legyen. Mindazonáltal feltűnő az irodalom szerep- és tekintélyvesztése az után a rendszerváltó demokratikus átalakulás után, amelynek számos más tényező (például a „hidegháborúban” aratott nyugati győzelem, a diktatórikus gazdaságirányítás teljes csődje, a kommunista párton belüli és azon kívüli ellenzéki gondolkodás felerősödése, stb.) mellett éppen az irodalom, az irodalmi élet volt a motorja. Ez a szerepvesztés olyan deficitet jelent, amelynek hatása - meggyőződésem szerint - a mögöttünk lévő másfél évtizedben is kimutatható.
