Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Duba Gyula: Mednyánszky (esszé)
Mednyánszky lanságot tolmácsolják. Enyészet című képén már-már ködössé válva két fekvő tetem, egészek még s mégsem valósak, szinte felbomolva, mintha már nem lennének. Döbbenetes a Behavazott katonatemető! Kopár havas dombos lapályon jobbra és balra néhány egyszerű fakereszt senyvedő fücsomókkal, kórókkal övezve. Kissé távolabb a harmadik keresztcsoport, elveszni látszó, mintha máris eltűnnének a kietlen tájban. A táj hangulatos kilátástalanságot, mindentől elfeledettséget sugall, istentől elhagyatottságot! Nemcsak a megölt test, hanem a kihunyt lélek is az irdatlan magány és gyilkos fagy martaléka! Mednyánszky a háborúban a kegyetlen természetben kallódó ember tragédiáját és az emberiesség nagy kudarcát látta. Annak az elemi emberi büszkeségnek és önérzetnek a megcsúfolását, amit még az élet legmélyén, csavargóinál is megtalált. Emberi következetessége és művészi eltökéltsége zseniális természetű és valóságképében kozmikus méretű. Csontváryval vethetnénk össze, aki úgyszintén szepességi indíttatású kortársa. Azonos kort érnek meg és egyszerre halnak, magányuk monumentalitásában és művészi sorsuk öntörvényűségében rokon típusok, i- gen, a „felföldi géniusz” reprezentánsai. Míg Csontváry csupa színes fényözön és ragyogóan derűs életigenlés, Mednyánszky színei nagyrészt komorak, hangulatai gyakran melankolikusak. Sejtelmesek, mint az őszi és téli ködök, színvilága elemien drámai, látomásai tragikusak. Beckón írja Naplójában 1917. augusztus 19-én, vasárnap: „A háború folytán számos materialisztikus tévedés csúszott bele gondolkodásomba, ellentmondásokba kerültem önmagammal. A régi világom bizonyos vonatkozásban összedőlt egy fél óra alatt anélkül, hogy engem fájdalmasan érintett volna: valószínűleg azért, mert ezen régi gondolatvilágom már csak mesterségesen volt még fenntartható: még ragaszkodtam hozzá, ámbár éreztem már régóta, hogy nem bírja ki a szigorú kritikát és ellentmondásokkal van tele. Őszi évek gondolkodásának és sok töprengésnek az eredménye...” Aztán másnap, Szent István napján, hétfőn írja: „Úgy érzem magamat, mintha már meghaltam volna és csak vissza-visz- szajámék a régi házamba, a régi földi énembe. A vágyakozás visszafelé megszűnt. Bizalommal és megnyugvással várom ajövendőket. Mindinkább hiszem, hogy ami volt, az enyém marad, és az, ami jön, a múltaknak kiegészítője...” Bécsben halt meg, 1919. április 19-én temetik a bécsi központi temetőben. Kállai írja: „A magyarság társadalmi és nemzeti katasztrófáját, melyet évtizedekre rettegve előre látott, még életben találta. De ahhoz már nem volt ereje, hogy a forradalom kavargó drámája szemtanúja és festője lehessen. Ágynak dőlt és többé nem is kelt már fel. Lelke 1919. április 17-én rázta le magáról a nehéz és zavaros földi álmot, hogy az örök vándorlást más, talán jobb csillagzatú létformában folytassa. Hozzátartozói a politikai zavarok miatt későn értesültek haláláról. Koporsóját csak néhány bécsi ismerőse meg egypár véletlenül odavetődött, bámész idegen kísérte a zentralfriedhofbeli szegényes sírhoz.”
