Irodalmi Szemle, 2004

2004/10 - Százdi Sztakó Zsolt: Orhosz, a vak szobrász (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt zülük, aki élvezi a hozzá hasonlóak társaságát, és a lány csak most döbbent rá, hogy mitől is fél, amikor nem engedi bepillantani a világába. A külvilág számára ő Orhosz, a vak szobrász, a híresség, aki kuriózum a látók világában, mert szép szob­rokat csinál, és erre nem minden vak ember képes. Csakhogy Orhosz, a művész mellett ott van Orhosz, a vak ember, akinek megvan a saját világa, és erre már nem kíváncsiak az emberek. Orhosz, a vak ember ugyanolyan magányos, mint megany- nyi vak társa, mert az emberek csak Orhoszra, a művészre kíváncsiak... Orhosz élvezte az agyag nedvességét, ahogy formálódik a keze alatt, és a gyerekek örömét, hogy ők is létre tudnak hozni valamit. Már évek óta járt közé­jük, de még mindig meghatotta, hogy milyen euferisztikus öröm az nekik, ha az agyagból tiszta formát tudnak létrehozni. Ilyenkor ki kell égetni az agyagot, és fű- nek-fának eldicsekszenek, hogy azt ők csinálták. Ilyenkor visszaemlékezett arra, amikor neki sikerült az első angyalkafejet megformáznia, és visszapergette az em­lékeit, hogy vajon azóta átélt-e olyan örömet, és be kellett vallania, hogy nem. Ezt az örömet senki más nem értheti, csak az, akinek a saját korlátaival kell megküz­denie, hogy létrehozzon valamit... Ekkor eszébe jutott a lány, aki minden bizonnyal ott áll, és nem érti, hogy mért játszik ezekkel a vak gyerekekkel, talán még ki is neveti. Vagy talán már nincs is ott, és elment, hogy valami szórakozás után nézzen, vásároljon, vagy csak úgy kirakatokat nézzen? Nem, ezt nem szerette volna:- Itt vagy? - kérdezte.- Igen, itt vagyok - hangzott a lány válasza, és a vállára tette a kezét. Ott állt a műterem magányában a szobor előtt, ami, tudta, most szemrehá­nyóan néz rá azért, amit tenni készül. Éjszaka volt, a szobrot pár óra múlva elszál­lítják, hogy aztán az emberek tekintetükkel beszennyezzék a hófehér márványt. Igen, úgy érezte, hogy csak meggyaláznák a szobrot az értetlen tekintetek, amelyek csak egy műtárgyat látnának benne, és nem emlékművet, szerelmük emlékművét, ami tegnap véget ért. Úgy érezte, hogy szerelmük elmúltával a szobornak sincs to­vább létjogosultsága, mert úgyse lenne más, mint márványba vésett fájdalom, az ő fájdalmáé. A fájdalmas emlékektől pedig a legjobb úgy megszabadulni, hogy gyö­kerestül tépjük ki azokat. Éppúgy, mint mikor a naplóból kitépjük azokat a lapokat, amelyek a fájdalmas emlékeket rögzítik. Tudta, hogy amire most készül, az őrült­ség, és talán már holnap bánni fogja, de ugyanakkor azt is tudta, meg kell tennie, mert lehet, hogy a következő pillanatban nem lesz hozzá ereje. Megérintette a szobor hideg márványarcát, amely mintha még most is őriz­te volna a lány bőrének melegét, és folytak a könnyei, miközben elővette a kalapá­csot és a vésőt. Meg kell tennem, meg kell tennem, egyre csak ez zakatolt a fejé­ben, és ezt a hangot még a véső zaja se tudta elnémítani...

Next

/
Thumbnails
Contents