Irodalmi Szemle, 2004

2004/10 - Százdi Sztakó Zsolt: Orhosz, a vak szobrász (elbeszélés)

Orhosz, a vak szobrász

és teleszívta a tüdejét levegővel. Szerette ezeket az órákat, amikor még minden a- ludt körülötte, csak ő és a madarak voltak ébren. Elképzelte, hogy Szent Ferenc is ilyenkor prédikálhatott elragadtatásában a madaraknak. Mert ez az óra alkalmas arra, hogy az ember lelkét feltöltse szeretetenergiával, amiből aztán egész nap gazdálkodhat. Ilyenkor gyakran idézte fel Szent Pál himnuszát a szeretetről, amit személy szerint a világirodalom egyik legmegrázóbb alkotásának tartott.

Orhosz hitetlen volt, és ez fájt neki. Pedig gyerekkorában vallásos szellemben nevelték, és első mesterénél is minden vasárnap azzal kezdődött, hogy templomba mentek. De aztán jött a kamaszkor, a lázadások kora, amikor az ember minden ellen lázad, és úgy érzi, hogy a világ személyes ellensége, ezért tehát az is, aki mindezért felelős. Ez volt az a kor, amikor már felnőtt próbált lenni, de még nem volt elég érett ahhoz, hogy válaszokat is találjon a kérdéseire, ezért aztán mindenért Istent okolta. Azóta lepergett két évtized, és bár akkori kérdéseire jórészt megtalálta a válaszokat, de a hitét nem kapta vissza, amit szívből sajnált. Néha megpróbált imádkozni, de a második mondat után feladta. Képtelen volt feloldódni az imában, és a szavak úgy koppantak, mint abban a példabeszédben a terméketlen talajra hullt magok... Orhosz a ház felé fordította fejét, mintha valami zajt hallott volna. A lány ott aludt fent a szobában, mikor felkelt mellőle, még békésen szuszogott, és éppen a másik felére fordult. Most is, mint mindig, kellemes izgalom bi- zsergette, ha ölelkezéseikre gondolt, amelyek ahhoz hasonlítottak, mint mikor két magasfeszültségű vezetéket összeérintenek, és a keletkező szikrákban minden megsemmisül. Az ilyen kisülések után aztán hosszú percekig félájultan feküdtek egymás mellett, és csak liegtek. Orhosz ilyenkor a lány testének illatát szívta magába, és ez az illat annyira felkorbácsolta szenvedélyét, hogy vágya újra ágaskodott. Rájött, hogy a másik szexuálisan úgy vonzza magához, mint dürrögés idején az elvakult hím fajdkakast a nőstény. Azonban nemcsak testi vonzalom volt az, ami gúzsba kötötte, hanem a lány egész lénye. Mióta csak felbukkant az életében, azóta vált annak természetes részévé, hogy el se tudta képzelni, hogyan élhetett addig nélküle, sőt, már abban is kételkedett, élt-e egyáltalán azelőtt, hogy őt megismerte.

Voltak azelőtt is nőügyei, sőt, a nőket mindig izgatta az olyan fogyatékosság, amely kinövi kereteit, így aztán neki sem okozott gondot alkalmi partnert szerezni, de hosszú távra egyetlen nő se maradt mellette, mert megrémítette őket az az élet, ami mellette várna rájuk. Most érezte először annak lehetőségét, hogy egy nő kitartson mellette, és most ő rémült meg. Az a remete életforma, amiben az idők folyamán megrögzült, most pánikba esett arra a gondolatra, hogy feloldódjon egy másik akaratban. Egyszerűen pánikba esett a gondolatra, hogy másnak is helyet adjon maga mellett.

Bár még mindig nagyon korán volt, de a nap azért már éreztette erejét, hogy mi lesz pár óra múlva, és bár Orhosz sose látta a napfelkeltét, elképzelései voltak róla. Úgy képzelte el, mint a tüzet, amit gyerekkorában megérintett, és bár utána