Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Százdi Sztakó Zsolt: Orhosz, a vak szobrász (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt Orhosz, a vak szobrász Részlet az „ Elbeszélések könyvéből ” A műteremben egyhangúan visszhangoztak a kalapácsütések, ahogy a kalapács újra és újra lesújtott, és a véső mindig újabb darabkákat pattintott le a gránitból. Minden ütés után az anyag felsikoltott, mintha élne, lélegezne és szenvedne. Csak fül kellett hozzá, hogy meghallja a gránit jajongását, ahogy megsiratott minden darabkát, amitől meg kell válnia, és irgalomért könyörgött. A szobrász azonban azért van, hogy megküzdjön az anyaggal, és beletetoválja az álmait, az érzéseit, az egész életét. Az ember ősi küzdelme ez a természettel, egy naponta megújuló dráma, ami pár négyzetméteres műteremben játszódik le. Mert a homo sapiens a teremtés első pillanatától, mióta kiűzetett a paradicsomból, azóta törekszik rá, hogy leigázza a természetet, de tiszta pillanataiban azt is belátja, hogy ebben a küzdelemben ő sosem győzhet, mert ha győz, az azt jelenti, hogy vele együtt ő is elpusztul. Orhosz minden ütése nyomán alakult az anyag, hogy a lelkében megálmodott mű elkészüljön. A mű, amely különbözött minden más műtől, amelyet csakis ő hozhatott létre, mivel ő is különbözött minden más szobrásztól. Vak volt, és ez a fogyatékossága volt az, amiből ő erényt tudott kovácsolni. Még egész kicsi volt, ha jól emlékszik, hétéves, amikor eldöntötte, ha megnő, szobrokat fog csinálni. A szomszédjukban lakott egy sírkőkészítő, és ő minden szabadidejében ott lebzselt. Beleszeretett abba a hangba, amit a véső ad ki, amikor a kalapács lesújt rá. Kezdetben még senki se vette komolyan, hiszen ki hallott már vak szobrászról, de ő rendületlenül járt át a szomszédba, és figyelte a mester és segédeinek a munkáját. Nemsokára már annyira kifinomult a hallása, hogy pusztán a hang alapján megtudta állapítani, hogy melyik ütés volt elhibázott. Egész skáláját különböztette meg a különféle ütésfajtáknak a hangjuk alapján. Egyszer aztán eljött a nap, amikor a mester vésőt adott a kezébe, és egy darab követ, és amikor látta, hogy ő se tehetségtelenebb a segédeinél, felajánlotta a szüleinek, hogy felveszi segédjének. A szülei kaptak az ajánlaton, hiszen milyen jövő várhatott egy vak fiúra. Csakhogy egy idő után őt már nem elégítette ki, hogy angyalfejeket faragjon. Valami többre, valami igazabbra vágyott, ami nem rabszolgamunka. Ki akarta faragni mindazt, amit a lelkében megálmodott, megmutatni azt, amit nem láthatott senki más, csakis ő. Lelkében már rég elkészült a szobor és tisztán látta a legapróbb részleteket is, így aztán arra sem volt szüksége, hogy lássa, engedte, hogy a keze vezesse.
