Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - KÖSZÖNTJÜK A HETVENÉVES POMOGÁTS BÉLÁT - Fónod Zoltán: ...a forrongások korát éljük... (beszélgetés)
a forrongások korát éljük...” ha mégis, nem szerepeltetnék benne kétszáz írónál többet (ez is igen nagy szám és igen nagylelkű kritikai szűrőre vall). • Merész „fegyverténynek” számított A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötet megjelenése (1986), melyet Béládí Miklóssal és Rónay Lászlóval együtt írtatok. Elsősorban a téma volt „pikáns ”, hisz a magyar irodalom részeivel szemben is (erdélyi, felvidéki stb.) tartózkodóan szemérmes volt a korabeli kulturális politika. Milyen volt a kötet fogadtatása?- Ezt a könyvünket is eléggé vegyes visszhang fogadta. Magyarországon inkább kedvező, az emigrációban viszont voltak indulatos bírálatok. Ámbár a mértékadó szerzők, például Borbándi Gyula a müncheni Új Látóhatárban vagy Rónai Zoltán a római Katolikus Szemlében igen pozitív véleményt adott. Ebben az esetben is azok voltak indulatosak, akik szerepeltetésükkel elégedetlenek voltak. Maga a könyv természetesen a kompromisszumok Scyllája és Charibdise szorításában jött világra: minthogy mi Béládi Miklóssal, akinek máskülönben is igen nagy érdemei voltak a nyugati magyar irodalom hazai recepciójának előkészítésében, és Rónay Lászlóval olyan összefoglalást szerettünk volna adni, amely minél teljesebben és hitelesebben mutatja be a nyugati világ (az emigráció) magyar irodalmát. Ennek akkor nem volt egyértelmű irodalompolitikai fogadtatása, minthogy alig voltunk túl azokon az időkön, amikor a nyugati magyarság még ellenségnek számított. Elmondok minderről egy történetet. Mi hárman 1984-ben leadtuk a könyv kéziratát a Gondolat Könyvkiadónak, ahol Róna Judit, a szerkesztő igen gondosan megszerkesztette az anyagot. Nyolcvanöt nyarán aztán eljutott hozzám a kiadó jelzése, miszerint a pártközpontból valaki „lektorálta” a kéziratot, és azt a kívánságát fejezte ki, hogy mindazokat az írókat, akik nem kifejezetten szépirodalommal foglalkoznak, tehát például Kovács Imrét, Szabó Zoltánt, Borbándi Gyulát és így tovább, ki kell hagyni a könyvből, mert politikailag nem felelnek meg a hazai kulturális politika által támasztott követelményeknek. (Valóban nem kívántak a kádárista hatalom utasításainak engedelmeskedni.) Nem sokkal ezután zajlott Veszprémben, tekintélyes nyugati magyar részvétellel, az Anyanyelvi Konferencia. Lőrincze Lajos, a Védnökség elnöke beszámolójában megemlítette, hogy kiadás előtt áll hármunk kézikönyve a nyugati magyar irodalomról. Utána odamentem Rátki Andráshoz, a pártközpont kulturális osztályának vezetőjéhez, és közöltem vele, hogy sajnos korrigálnom kell Lőrincze Lajos bejelentését, mert a könyv kiadását a pártközpont által támasztott feltételekkel nem tudjuk vállalni. O azt javasolta, várjak egy kis időt, beszél az illetékesekkel, és megpróbálja visszavonatni a korlátozó határozatot. így is történt, a cenzorok lemondtak arról, hogy radikálisan kiheréljék a kéziratot, és a könyv néhány hónappal később megjelent. Vagyis megzsaroltam a pártközpont üledékesét-erre még büszke is lehetnék. Mindazonáltal a nyugati (emigrációs) bírálók szóvá tették, hogy a könyv nem elég bátor, persze könnyű volt Párizsban vagy New Yorkban bátornak lenni a kommunista kulturális politikával szemben. Az is kétségtelen, hogy jóllehet
