Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - KÖSZÖNTJÜK A HETVENÉVES POMOGÁTS BÉLÁT - Fónod Zoltán: ...a forrongások korát éljük... (beszélgetés)
Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtudóssal a mi könyvünk éppen két évtizede készült el, azóta sem írta meg senki a nyugati magyar irodalom történetét. • Az írói érzékenység kérdése nem ismeretlen a számodra. Mióta világ a világ, ez mindig téma volt. A Tükörben megjelent cikkedben (1983 májusában) nemcsak azt említed, hogy volt olyan „érdemes irodalmi riporter”, aki mellőzése miatt már-már „lovagias elégtételt” követelt, hanem Komlós Aladárt is idézted, aki egy szellemes esszéjében a „ dicsőség fegyenceinek ” nevezte azokat, akik - ahogy írod— „ nemcsak alkotni vágynak, hanem megbecsülést és hírnevet is akarnak szerezni ”. Az írói érzékenység manapság mennyiben meghatározója az irodalmi életnek?- írói érzékenység mindig volt és mindig lesz, és persze nemcsak a kevésbé elismert és ezért érzékenyebb, időnként frusztrált írók érzékenyek, hanem a legnagyobbak is. Közismert például Babits Mihály vagy Németh László érzékenysége, ugyanakkor kevés olyan kiváló írót ismertem, aki ne kifejezetten érzékenyen, sőt gyanakvóan reagált volna a könyveiről szóló írásokra. Ilyen kivétel volt például Nagy László. Amikor az írószövetség elnöke voltam, igen sok olyan tünettel találkoztam, amely beteges és mulatságos érzékenységre vallott. Megint szolgálok egy történettel. Egyszer egy október 23-i írószövetségi fogadáson (minden esztendőben megünnepeltük a magyar forradalom évfordulóját) odajött hozzám egy derék, de nagyon is középszerű költő, és szemrehányást tett nekem azért, hogy az írószövetség nem szerzett neki kitüntetést. „De hiszen ott fityeg a kabátodon” - mondottam. „Igen- volt a válasz de ez csak kiskereszt.” „Miért, mit érdemelnél?” - kérdeztem. „Nagykeresztet!” - hangzott a válasz. „Ugyan - mondottam -, nagykeresztet eddig csak Antall József kapott, ő is csak a halálos ágyán.” „Vedd tudomásul - hangzott az önérzetes válasz -, Antall Józsefet nem lehet velem egy napon említeni.” Ez bizony már a kóros önértékelési zavarok világába tartozott, s különösen bántó volt közvetlenül néhány esztendővel az általam igen nagyra becsült miniszterelnök korai és tragikus halála után. Amióta nem vagyok írószövetségi elnök, és irodalmi bírálatokat is ritkábban jelentetek meg, ezekkel az önértékelési zavarokkal ritkábban találkozom. • Rendkívül széles az a regiszter, melyet munkásságod felölel. Déry Tibor, Radnóti, Márai, a magyar avantgárd, az erdélyi magyar irodalom és a transzszil- vanizmus, a tárgyias költészet, Takáts Gyula, Jékely Zoltán, a magyar girondisták, a népi líra stb. mind megfér egymás mellett. Van egyáltalán „kedves ” témád, vagy az a „ kedves ”, amit éppen írsz? Feltehetően könnyen írsz?- Valóban nem írok nehézkesen, és csak annak következtében csökkent a korábban megszokott teljesítményem, hogy nagyon elfoglal a közéleti munka, korábban az írószövetség, mostanában az Illyés Közalapítvány élén. Régi és ma is tudatosan vállalt „vesszőparipám”, hogy inkább az irodalmi, a szellemi, az emberi minőség, mint valamilyen irányzat mellett kötelezzem el magam. Ez sajnos nem általános szokás a „szekértáborokba” gyülekező magyar irodalomban (nem volt szó-
