Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Gál Sándor: a jövőtlenség éjszakája (vers)
Gál Sándor énekeltek a kagylók hogy zengett az óceánok közti tér és odaúsztak az ámbráscetek a világítótorony fényjeleihez s a fekete sziklák árnyéka diadalmasan feltarajlott most pedig a züllött csend és a mély feketeség az úr ugyanott gigászi roncstelep ázsiától ázsiáig a földem 2 ami az élethez kellett magába fogja a halál is azt bárha az éjszaka szemfedöje nem fekete gyolcs s nem is anyagból való hanem miként az árnyak feletti fuvallat túl és kívül minden megtervezhető mozdulat kiszámítható kényszerén ismert egész a titokzatos m indenségalagutak sok-sok boga elágazása nem az élő tudást vigyázza hanem a kiaszott égbolt megzsugorodott némaságát magamhoz emelném e hangtalan kőrengeteg minden üzenetét de a föld új jégkorszaka szétporlasztja hidegével már az elszánás csíráit is a hajdan volt társadalmak akár a tengerek üledéke megkövesedtek s akárhány metszet tanúsíthatja barbár mivoltuk lényegét nem voltunk méltók soha a természet tiszta szerelmére az örök pusztítás ösztöne a végtelen kapzsiság s a mindent leigázó erő vakított el ezer nemzedéket s most amikor egy szál pipacs lángpirosát idézem magam elé már nem a bűn nem az eltékozolt szépség miatt szólok az éjben és nem is a búzakalászok alkonyi zizegése hiányzik sem a rigóhang sem a gólyák fészekrakó szorgalma itt hanem ami általuk megélhető volt varázslat remény szárnyalás és hit a mindig eljövő megújulás tudott biztonsága ó micsoda messzeségek tűntek el két szívdobbanás között a követhetetlen időzónák különös ritmusában megderesedett bennem a mérsékelt égöv történelme minden ami az anyai nyelvben élt az én szívemnek nyelvében élt ezért keresem fájdalommal ami eltávolodott tőlem ezért hiányzik az érintés a szó a hangok íve a szépség egykori virágba borulása és a közös öröm a beteljesülés kórusában sem ígéret sem találkozás csupán a leomló partok sebei
