Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Gál Sándor: a jövőtlenség éjszakája (vers)
Gál Sándor a jövőtlenség éjszakája l az idő árnyéka a kőben az éjszaka törvénye beteljesült a láthatatlan magasság önmagát lengi körül kihalt sasok rikoltása zeng csontölyvek sikonganak befelé gyűröd ik a hangok éke mintha távoli mezőség libegne őszi fátyoltakaró ezüstjében hiányoznak erdőből a fák folyómederből a hullámzó vizek s a napból hiányzik a fény látomások emelkednek szópiramisok jelek a megmaradás kőbe írt üzenetei valami tapintható az egyszer voltról embertől származó ősmozdulat az ittlét bizonyítéka és bizonyossága amit felépítettek elromolhatatlan egésszé kontinensnyi magánnyá hogy a mindenkori tudás akárha sziklaodúban is de megmaradjon „...az ember csak egy véletlenség a földön” (Carlyle) erről szólt mindig a törvény a továbbadható biztonságról a megtartható és egybefogható ölelés szépségéről az érintés fenséges erejéről hogy lobogjon lánggal a tűz hogy süljön sercegve a hús az éhséget csillapító az időtlenségbe fellebegve mindig ugyanazt az utat járjuk kövek között leégett horhasok vad járta üszögsötétjében port vető sivatagok perzselő dűnéin át a kicserepesedett emberi ajkak szelíd tavakról hűs kutak vizéről álmodnak lázzal verten nézzétek hát mi a maradék mit omlasztott rommá az utolsó utáni pillanatban a hatalmas isten teremtménye én láttam még az élő óceánt ahogy csendjével és méltóságával megölelte a parti fövenyt s ahogy az opálos magasságot hatalmával magához igézte hallgattam ahogy mélységeiben
