Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Duba Gyula: Hangulatok 2.
Duba Gyula vannak szép fémgombok is, valódi ötvösremekek. Akadnak olcsó pléhgombok, „pléskák”, ahogy elneveztük, csak arra jók, hogy elherdáljuk őket. Mohón és ret- tenthetetlenül vagdosom, nyiszálom a gombokat, apró barbárként tudatlanul rombolom a múltat, pazarlóm értékeit, tönkreteszem emlékeit, eleink hagyatékát, micsoda könnyelműség! A tavasz teszi meg a játékos életerő, s hogy tudatlan vagyok, sem irgalmat, sem tiszteletet nem ismerek. Abból építem jövőmet, amit a múltból lerombolok. Igen, a csizmákra később kerül sor. Amikor az Alsópáston a futball évada kezdődik. Valami nagyokos kitalálja, hogy házilag is varrhatunk futballlabdát, bőr kell hozzá, nagytű, meg szurkos fonál. A rámás csizmák fényes szárából „gerezdeket” szabunk, árral dolgozunk, összeöltjük a gerezdeket, szabálytalan torzókat, tojás alakú labdákat varrunk, haszontalan, meddő igyekezet! A finom bőr kibírja, hogy felpumpáljuk, de az első rúgásra a lyukak kiszakadnak, a gumibelső kidurran, semmibe vész az elpazarolt múlt lélegzete. Ma a ruhák, csizmák tájházak és múzeumok kincsei lehetnének, megannyi érték voltak a régi dolgok! Pazarló természetű az élet, rombol, miközben építi magát, és az esztelen gyerek követi a törvényt! Aztán ránk köszönt tomboló ösztönök hejehujája közben az akácvirágzás. Lassan jön, szinte lopakodva, majd egyszerre kirobban, mint a várt s mégis meglepő csodák! Bár nem megy csodaszámba, hiszen közismert és megszokott. Az akác egyszerre eregeti lombját és virágait, a kicsiny fürtszerü levélbolyhok közt zömö- kebb zöld fürtök jelennek meg, a virágbimbók. De a méhek, a poszméhek és darazsak már megjelentek, zümmögve serénykednek a fák körül, érzik ők, tudják már, mi jön, várják az illatos virágtengert. Rövidesen a falura zúdul. Egy nap arra ébredünk, hogy a levegőnek bódító szaga van! Akkoriban a falum, bár ismeri, alig használja az illat szót, mindennek szaga van, jó vagy rossz szaga. Szagosak a virágok és a húsvéti locsolóvíz - szagosvíz. A trágyának is szaga van meg a rózsának is! Nyers puritánság jele lenne, amelynek az illat finomkodó, édeskés?! Bárhogy van is, a falura hosszabb időre, akár két hétre is súlyos és jószagú akácvirág-illatfelhő ereszkedik. Tartósan rátelepszik, a szél sem árt neki, ide-oda fújhatja, nem sodorja el! Fehérbe borult fák árasztják, alig tör elő belőlük zöld derengés. Jellegzetesen édeskés az akácillat, mélyen hat ránk, szinte súlyosnak érezzük, sűrű tömegnek, örömöt okoz benne a mozgás. Életritmusunkba folyik, mintegy a tartalma lesz s közben némileg módosul. Amikor reggel beleébredünk, az udvaron kószál, s hogy az utcára lépünk, kedveskedve ránk borul. Ilyenkor még nem túl súlyos, mintha maga is pihenéssel töltötte volna az éjszakát s erőt gyűjtött, hogy annál hódítóbb legyen. Ahogy a napsugarak jobban tüzelnek, szerényen tartja magát, nem erőszakoskodik, bár mindenütt jelen van. Talán a munka rendjéhez illeszkedik, napközben a jóravaló emberfia sem ficánkol! Vagy a forró levegő nem igazán az ő közege! A száraz forróságban kissé elalél. Aztán ahogy a nap elhagyja de- lelőjét és nyugat felé indul, miközben mind alább hanyatlik és sugarai ferdébbek
