Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Duba Gyula: Hangulatok 2.
Hangulatok lesznek, az akácillat erősödik, intenzívebb lesz. A hülő levegő s a párásodé langyosság felébreszti, királyfi csókja Csipkerózsikát, és világhódító szándékra bírja. A fehér fürtök tömegében még méhek dönögnek, ám már nem ők a cél, hiába fontoskodnak sürögve-forogva. Hanem a falu! A hosszú utca s a házközök. A megújult illatfelhők besettenkednek az udvarokba, beóvatoskodnak az ablakokon, szétfolynak a kövesút s a mi sorunk felett, mint láthatatlan jótétemény, és mindenütt diadalmaskodnak, mire leszáll az est! Egy lánnyal ülök a házuk előtt, szőlőlugas enyhében, a döngölt agyagpadkán. Régi, ikonná merevült kép. A zsendülő szőlőlevelek elrejtenek, az akácillat azonban ránk tör és beborít, érzékeinkre nehezedik és megmámorosít. Nagyon fiatalok vagyunk még, alig beszélünk, karoljuk egymást s fogjuk egymás kezét. Csendes a falu, az akácokról cirpelés hallatszik, éjfél felé járhat az idő. Mondhatnánk: micsoda idill, milyen szentimentális kép! Felesleges nosztalgiázás! De hátha sok minden idill lehetne, ami szép és jó volt az életünkben, ami hitelesen emberi volt! Könnyen mondjuk: az emlékezés felesleges nosztalgiázás. Mondhatják, akik seké- lyesen éreznek és könnyedébben, felületesebben élnek. A nosztalgiát magam sem kedvelem, tisztázatlan célja van, mintha „megideologizált” emlékezés lenne! Az igazi, a jó emlékezés öncélú, találkozás az elmúlt idővel: nem valamiért van, hanem önmagunkért! A gombozó gyerek és focilabdát varró kamasz, a lány vállát karoló suhanc és a megkésett katona, az újdonsült férj és kezdő nagyapa, minden, ami az emberrel életútja során történik, mindez benne van, az ember ilyen értelemben kozmikus jelenség. Innen lehet, hogy néha akácillatot érzek, amikor elfog a jó emlékezés. Valami előhívja bennem, bár a fák nincsenek is jelen, s tudom, azóta kivágták őket...
