Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Szeberényi Zoltán: Csend és kiáltás... (emlékezés Mikola Anikóra)
Csend és kiáltás égi madámép mind elapadjon legelőd réted tűzben enyésszen lábasjószágod sírva szaladjon... Mikola Anikó ritkán szóló költő volt. Élményeit, gondolatait, versihlető mondanivalóit hosszan érlelte. Ezen alapul csiszoltságuk, tartalmi-formai fegyelmük. Első önálló kötete - Tűz és füst között, 1971 - a maga ötvenegy versével egy évtized lírai termését prezentálja. Költészetének csúcsára a Fák és hajók a szélben, 1976 és a Madárnak lenni, 1979 című köteteiben ért fel. Ezekben tárul fel maradéktalanul sajátos költészetének minden jellemzője: a balladás versvilág, a végleteket ostromló világkép, az ég, a föld, a tűz, a víz, az univerzum alkotóelemeinek szüntelen szembeállítása. A mítoszok sejtelmes világa az övé, az ősi, kegyes és kegyetlen állapotok visszasóvárgása sugárzik verseiből. Hallatlanul bizalmas viszonyt alakít ki a természettel, a létezés alapkérdéseihez próbál eljutni. Sejti és megfogalmazni igyekszik az élet törvényeit. Legjobb verseiben az emberi lét legmélyebb titkairól tesz forró vallomásokat a népköltészet tiszta hangján. Nem indokolatlanul nevezte a kritika a legszebben szóló hazai magyar költők egyikének. Egy életen át vonzódott a spanyol nyelvhez és kultúrához. Különösen a délamerikai spanyol nyelvterület indiánjainak, a kecsuáknak a költészete ejtette rabul képzeletét. Karnevál Tambobambában címen verseket, később meséket (A jaguár fiai) tolmácsolt belőle figyelemre méltó empátiával. Életművének színe-javát egy vékonyka válogatás őrzi - Versek, 1994 -, amely röviddel halála előtt jelent meg, mintegy summázva e tragikus élet művészi örökségét s cáfolva a költő egyik utolsó üzenetének szkepszisét: Kinőtt bennünket korunk mint gyermek a ruháját Eldobna már mert véges tereinken a hely egyre szűkösebb jó hogy a szellem öregjei őrizgetnek még kegyeletből (A költőt kinőtte kora)
