Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Szeberényi Zoltán: Csend és kiáltás... (emlékezés Mikola Anikóra)
Szeberényi Zoltán ményei többségében, fényt és derűt, „tündöklő” szomorúságot lopva a szkepszis és remény kontrasztjára épülő lírába (Szerelem, Valaki ajtót nyitott, Mit kezdesz, Ilmarínen szerelmes éneke stb.). Az emberi lélek legmélyebb bugyrai tárulnak fel verseiben, egy-egy verse- strófája gyakran sűrűsödik drámaivá, olykor mintha János evangélista Jelenései elevenednének meg, vagy a népballadák világa, az ősi mítoszok elemi erejű szenvedélyeinek és szenvedéseinek hullámai csapnának fel verseiben (Hol késel megbocsátás?, Tűz mellett didergők éneke, Csend és kiáltás, A költő vízparti látomása stb.). Az ő nevéhez fűződik a felvidéki magyar líra legjobb teljesítményeinek egyike, a Variációk egy Gorám menti mítosz témájára című terjedelmes kompozíció, amely páratlan példája annak, hogy miként lehet közismert népballadák szimbolikájába és motívumaiba öltöztetni a város kőrengetegétől, az ésszerűtlen civilizációtól meggyötört költő lelke legmélyéből felszakadó vallomást. A nyolc részből álló hatalmas opus lényegét és jelentőségét, tartalmi-formai jellegzetességeit lehetetlen felidézni egy visszaemlékezés szűk keretei között, de talán egy rövid idézet a VII. részből érzékeltethet belőle valamit: jöttem: kis kövi kígyó jöttem mert megidéztek csont-síp hívogatóra imhol állok elétek lakozom kőben fában odvas lókoponyában ringattam alvó kisdedet odalenn vízi palotámban hétrét hajtva a testem megszakadva a hátam bőröm már megaszalva teli nap parazsában gyenge húsomat étkül adták mind madaraknak mégis én kicsi kígyó hoztam sok riadalmat látja kiontott vérem látja égi fivérem nyelvem torkomba szárad átok verje a házad folyami népség fogyjon apadjon
