Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Hogya György: Istent látni, és meghalni (elbeszélés)
Hogya György véres emlékek feleltek a legegyszerűbb gondolatra is. Sőt mi több, a félelem és valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség már olyannyira eluralkodott rajta, hogy a legképtelenebb dolgok jutottak eszébe, s a hozzá intézett legegyszerűbb kérdésekre, a legképtelenebb és legvadabb válaszok születtek meg az agyában. Néha inkább nem válaszolt, csak nézett, mert a válasz, amely felötlött benne - érezte -, nem e világból való. Véres, rémítő álmai teljesen eluralkodtak az elméjén, s idővel már az is megfordult a fejében, vajon képes-e még nevén nevezni a dolgokat? Vajon nem azok az álombéli hasonlatok és szimbólumok okozták-e a zavart a fejében, amelyeket oly nagy szeretettel használt? Vajon nem emiatt iszik-e állandóan? Vajon nem álmai felelősek-e mindazért a változásért, amelyen eddig átment? Ám legfőképp attól félt, hogy örökre elveszítheti Andát. Lassú, bizonytalan léptekkel indult el, és maga sem tudta, mi vezérelte a vörös téglafalú templomhoz. Szerette volna, ha csak álmodná azt, amit benn látott. A korai hajnali órában senki sem tartózkodott a templomhajóban, ám ő érezte, hogy neki ott a helye. Míg álmaiban néha sikerült rákényszerítenie magát arra, hogy azt képzelje, csak álmodik, most semmiképp sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bár részeg, mégis a valóság az, amivel itt most szembe kell néznie. Az ott fent a hatalmas kereszten, Jézus ember nagyságú teste mellett maga Anda! Felakasztotta magát Jézus keresztjére!!! Őrület! Miért? Miért tette? Edgár megdöbbenve állt, hunyorogva próbálta rögzíteni a képet, amely a szeme elé tárult. Anda hófehér, le- pedőszerü hálóingben csüngött, feje félrebillent, mintha csak meghitten odahajtotta volna Jézus fejéhez, s lábainál, az egyik szürke kőtáblán, egy darab papíron írott szöveg feküdt. Edgár érezte, mi áll rajta, hiszen utóbbi beszélgetéseik alkalmával többször is hallhatta a mondatot: „ ...quomodoper cognitionem nostripossimus as- cendere ad cognitionem ipsus Dei. ” (Ily módon önmagunk megismerésével felemelkedhetünk magának Istennek a megismeréséhez.) „ ...quomodo per cognitionem nostri possimus ascendere ad cognitionem ipsus Dei”- idézte fel keresztény életének egyik mondatát Gáspár, miközben hátát a szürke faragott kőfalnak támasztva várta az utolsó percet. A pap, amelyik megígérte, hogy nem öli meg, betartotta a szavát, így Gáspár Antonio egyedül ült a sírkamra sötét előterében. Várta a találkozást, amely talán igazolni fogja döntését. Körötte megölt társai feküdtek. Tudta, hogy minden embernek kiméretett, mennyit lélegezhet élete alatt. Egy k'in (egy nap) alatt ez 25920 lélegzet. Nem fárasztotta magát azzal, hogy kiszámolja, mennyit jelent ez egy vinal (hónap), illetve egy tun (év) alatt. Lassan fogyott a levegő, s közeledett az utolsó lélegzet... Ebben az állapotban magára hagyottan, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, furcsa képek jelentek meg agyában. Megélt éveinek minden addigi törekvése - amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni —, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint a chichén it- zái kút* elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, ame
