Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Hogya György: Istent látni, és meghalni (elbeszélés)
Istent látni, és meghalni lyekről addig tudomása sem volt, s mintha nem is az ő általa összegyűjtött tudásanyagot tükröznék. A Landa utasítására végzett könyvmásolásai során szerzett maja műveltsége, amelyre oly büszke volt, ebben a kavargó univerzumban csak sziporkaként jelent meg, s az, ami ebben a jelenetben értelmezhetővé vált számára, csak a kavargás befelé, az agyába irányuló mozgása volt. Gáspár Antonio jelenlétei az álmaiban annyira természetessé váltak, mint az időnkénti álombéli repülések, a víz alatti fojtogató érzések vagy a rettenetes rémálmok. Olyannyira, hogy valami közösséget, rokonságot is érzett Gáspárral, mintha lelkűk valami közös tőről fakadna, mintha ugyanazzal a lélekkel bírnának mindketten. Sőt mi több, természetesnek vette a maja közeget is, miként - álmában - bármely kultúrkör véletlenszerű megjelenése elfogadhatónak tűnt számára. Az emberi szellemiséget annyira általánosnak, ősinek és közelinek érezte magához, hogy ebben a pillanatban már fel sem merült benne bármiféle kétely. Sokszor tapasztalta, az akarat azonban ugyanaz lehet. Egyértelművé vált, hogy a lélek, „saját” lelkének tapasztalatai és változásai megmaradtak a tudatában, még ha eddig fogalma sem volt róla, hogy ennek a képességnek birtokában van, s hogy ekkora a kötődése a természethez és a mindenséghez. Ekkor már teljesen tisztán látta a tükörlapokon visszaverődő alakokat! Minden egyes figurában - bár mindegyik énje más-más ruhában feszített - saját arcát vélte felfedezni, és minden figurában az eddig sajátjának hitt lelke különböző megtestesüléseit vélte megismerni. Látta magát egyiptomi íródeákként, thaiföldi színészként, valami furcsa és ismeretlen horogkeresztes egyenruhát viselő orvosként, aki egyenruhája felett fehér köpeny viselt, de kezéről kioltott gyermekek vére csepegett, s végül a tükörből, amely előtt végül is forgása végeztével megállt álmai fekete ruhás papja, Diego de Landaként nézett vissza önmagára! Mindegy tehát, hogy melyik tükörkép előtt áll meg s néz szembe önmagával, hiszen mindig csak ugyanazt láthatja: Önmagát. S testét, pontosabban különböző testeit Gayomartnak, az első embernek a lelke kíséri. A felismerés rettenetes volt! Mindeddig a kómában fekvő Edgár agyában minden apró jel arra utalt, hogy lelke ebben a történelmi visszapillantásban — mint egy tükörben - saját korábbi anyagi megtestesülését látja, ám rá kellett döbbennie, hogy többről van szó, ez a szállongó - eddig sajátjának vélt - szerencsétlen, kételkedő és hitehagyott lélek az ő bőrében csak változásainak egyik állomását jelenti, s korábban Landa testében kínlódta, tanulta végig a rá kiszabott földi időt. Diego de Landa vakhű bigottsága paradox módon csak a lélek, az „ő” lelke fejlődésének szélsőséges kilengését jelzi, egy emelkedő spirál egyetlen fordulatát, melynek egyik pontján hitében vakon bízó személyiséget formál, majd feljebb emelkedve ugyanaz a lélek Isten adta küldetését teljesítve megszabadul feltétlen hitétől és fanatizmusától, a kételkedés, élet- untság és reménytelenség alkoholmámorában megmártózva próbál „feljebb” jutni. Mert úgy látszik, időnként el kell veszítenie Istent, hogy megtalálhassa önmagát, s
