Irodalmi Szemle, 2004

2004/9 - Hogya György: Istent látni, és meghalni (elbeszélés)

Isteni látni, és meghalni

hatatlanul megfizetett minden percért, amelyet boldogan tölthetett: erre a „sors” nagyon odafigyelt. „Tudta”, hogy Anda Isten ajándéka, ami után már elképzelni sem lehet szebb és felülmúlhatatlanabb jövőt, de nem tudhatta, és még álmában sem gondolta volna, hogy ez ilyen tragikusan ér majd véget.

Későn jött rá, hogy egész életében egyfajta Istennel folytatott játék részese volt, amely játékban Isten újra és újra bebizonyította neki mindenhatóságát. Nem volt olyan, s lett légyen az bármi, aminek létét, lehetségességét, megvalósíthatóságát, bizonyíthatóságát ne úgy mutatta volna meg neki, hogy ugyanannak az ellenkezője is igaz ne legyen. Ebben a játékban mindent megkapott, amiről lemondott, s mindent elveszített, amit fontosnak talált... Leegyszerűsítve: utólag ismerte fel, hogy teljesültek olyan álmai, amelyekről azt hitte elérhetetlenek, és bukott el partit pókerrel a kezében.

.. .ebből következett - és Edgár meg volt róla győződve —, hogy Isten most is pusztán az ő bosszantására tette, amit tett. Amíg Andát meg nem ismerte, nem érdekelte őt sem a múlt, sem a jelen. „Az én életem csupa szeszély volt, impulzió, szenvedély, a magányosság kedvelése, s a jövőre mohón vágyódtamban az egész jelennek megvetése. ” Úgy érezte, minden addigi szenvedésének célja Anda elérése volt, a nő, akit nem szeretni, de imádni kell. Aki testiségével, kedvességével és figyelmességével annyira elbűvölte, hogy gondolkodás nélkül otthagyta volna Elmi- rát. Ám Anda ebbe nem egyezett bele. Lassan átvette Edgár gondolkodásának irányítását, kitöltötte, s meghatározta minden napját. Valóban találóra sikeredett az általa megfogalmazott elnevezés: Anda = Isten ajándéka. De vajon kiérdemeltem-e, vagy megérdemlem-e ezt az ajándékot? És egyáltalán: ki vagyok én, tette fel a kérdést, miközben reggel a tükörbe nézett, s bután mosolyogva nem felelt önmagának. Néha egyszerre több Edgár is visszanézett rá a tükörből, s úgy érezte, képtelen mindegyiknek felelni. Eddig egy megmagyarázhatatlan félelem miatt nem szólalt meg, ám most már érezte, hogy elkerülhetetlen a válaszadás. Az az igazság, hogy Anda halálával kikerült a nő bűvköréből, és átfutott az agyán, hogy talár nem is ő szerette Andát, hanem egyfajta elvont esztelen szerelem imádta az elvont „meztelen” nőt.

Megkönnyebbülést érzett, s mellékessé vált Elmira is, és minden, amit eddig tett. Apróságnak tűnt fel saját részegessége, aljassága, gerinctelensége, gyengesége és kiszolgáltatottsága. Üreseknek tűntek fel legszebb versei, gyerekesnek a rémnovellái. Mindez csak megtévesztés volt. Szavak, amelyek nem takartak megélt élményt, nem mondtak igazat, és nem hordoztak magukban semmi mélyet... sőt mi több, ekkor már Anda halálát is másként látta: Aznap reggel még tükörbe sem nézett, úgy indult el otthonról. Félelmei már annyira elhatalmasodtak rajta, hogy csak egy jó adag pálinka segített neki abban, hogy elinduljon. Már mindentől félt. Félt kimenni az utcára, mert attól tartott, valami rossz történhet vele, félt megszólítani egy idegen embert, mert lélekben felkészült rá, hogy az illető valamelyik általa írt rémtörténetének megtestesült alakja, és félt bármire gondolni, mert álmaiból csak