Irodalmi Szemle, 2004

2004/9 - Hogya György: Istent látni, és meghalni (elbeszélés)

Istent látni, és meghalni

világuk eluralkodjék az életemen. A képzeletemben olykor eljátszottam egy-egy hős szerepét, de az életemet nem a hősök határozták meg. Gyermeki felületességem - értsük ez alatt tapasztalatlanságomat és tudatlanságomat - eredményeként nem köteleztem el magam semmi - s végképp nem valami ideológia - mellett, s mikor tizenévesen megszólított egy csodálatosan szép nő a vonatban, s hosszabb beszélgetés után megkérdezte, vajon miért nem hiszek Istenben, ostoba, magabiztos mosollyal nem válaszoltam neki. Ettől persze sokkal rosszabb volt, hogy sokáig önmagamnak sem...

...Mikót tehát egyszerű, felületes alkoholistának tartottam, s mit sem sejtettem még akkor magáról a félelemről és az alázatról. Az alázatról, ami pedig sok mindennek az alapja. Hogy honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy ítélkezzem bárki fölött is? Nos ugyanaz a közösség, amely a félelmet nevelte belém, belém oltotta a gyors és kíméletlen ítélkezés ostobaságát is, amelynek egyik megnyilvánulási formája éppen a közösségből kinézett egyének elítélése volt. De hát ahhoz is idő kell, hogy azzal találkozzunk, aminek megértésére bensőnkben megértünk...

...negyvenéves lett, mire megérett arra a találkozásra, melyről egész életében álmodozott. Edgár utolsó története akkor kezdődött, amikor a valaha kifogástalan öltözetű, sokat és rendszeresen tornázó fiatalember rongyosan és halálos részegen arccal előre beleesett az egyik baltimorei utca pocsolyájába, és az elfogyasztott alkohol és a pocsolya vize miatt kómába esve négy napig a halállal küzdött. „Elmémnek mindig mélabús a színezete, és olyan, mint némely pocsolya, a- mely, bár fekete és rothadt a vize, fényes nappal a nap sugarait ragyogtatja tükrén. ” - írta Edgár egyik kedvelt kortársa Cowper, s lám a pocsolya most álnokul és komiszul nem a nap sugarait, hanem a baltimorei utca lámpáinak hamis fényét verte vissza.

Nem messze munkanélküli csavargók egy csoportja egy szurkos hordóban papírokat égetett. Különböző újságokat és könyveket szedtek össze, s a hatalmas lángok mellett bárgyú pofával, egykedvűen nézték, mint égnek el az egykor Edgár által szerkesztett Brodway Journal megsárgult lapjai.

Edgár kómába esett, és bár nem sokan törődtek vele, az a pár ember is tisztában volt azzal, hogy nem sokat tehetnek érte, és a „baleset” valószínűleg pontot tesz az alkoholista író utolsó történetének végére. Ráadásul olyan „hozzáillőnek”, megérdemeltnek vagy inkább kiérdemeltnek vélték.

Ebben az állapotban, magára hagyottan, kiutáltan és megvetetten, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, agya tovább működött, és furcsa képek jelentek meg benne. Negyven évének minden addigi törekvése - amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni—, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint egy fekete lyuk elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, amelyekről addig tu