Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Hogya György: Istent látni, és meghalni (elbeszélés)
Hogya György ...mert ez a félelem okozta, hogy én, aki tehát a történet akaratlan és tehetetlen közvetítője és tolmácsolója vagyok, sokáig abban a hitben éltem az életemet, hogy az nem tart tovább, mint 30-35 évig. Meg voltam róla győződve, hogy rövid életű leszek, és nem is akartam sokáig élni. Talán éppen ezért is volt siralmas az életem, képtelen voltam érvényesülni, s valójában semmi sem szerzett örömet. Lelki depresszióban szenvedtem, állandó szorongások kínoztak, képzelgéseimről és komplexusaimról pedig ne is beszéljek... Sajnos még csak nem is értettem nyomorult helyzetemet, valamint szomorúságom okát, és nem leltem helyemet ebben a monoton, megváltoztathatatlan világban. Komor gondolataim közül néha felmerült anyai nagyanyám öccse, Mikó, a- kit gyermekkoromban gyakran nógattam és korholtam, hogy ne igyon már annyit, ő viszont csak megvetően nézett a világra - s némi jóindulattal rám, a tizenéves fiúra —, és sokatmondóan hallgatott. Érdekes módon - mire alkoholizmusának és kétkedésének legfelső fokára jutott - szájának alsó része állandóan előremeredt, mint az ősi maja sztéléken ábrázolt alakok ajka, s látni engedte az alsó ajak belső, rózsaszín peremét. Ettől aztán egy feledhetetlen grimasz vésődött az arcára, amely elárulta a világról és környezetéről alkotott véleményét. Bár nem hittem, hogy nagybátyám sokat tudhat a világról, s alkoholizmusának komolyabb, mélyebb okai lehetnek. Sőt, hajlamosabb voltam feltételezni, hogy egyáltalán nincs véleménye a világról. Talán ezért is tudta könnyedén kijelenteni, hogy: ,,Ha a sivatagból elfúj a szél egy marék homokot, semmi sem változik: a sivatag sivatag marad, a marék homok pedig csak egy marék homok. ” És talán ezért volt könnyebb tagadnia is... A főtéren - már ebben is van valami érdekes törvényszerűség - a mozi épülete szinte szemben helyezkedett el a kis dombon magasodó templommal. Mikó napközben a templomban, az angyalkák és a szentek körül segédkezett, porolta a szőnyegeket, takarított, esténként pedig a moziban vetítette a filmeket. Ma már nem is csodálkozom, hogy nehezen tudta elviselni az életet, amelyben két, néha egymásnak ellentmondó világ - a vasárnapi misék és az esti filmek i'lúziója - veselkedett egymásnak, s valójában egyiknek sem volt köze az ő életéhez. Tulajdonképpen inni is akkor kezdett el igazán, mikor munka nélkül maradt. Képtelen volt feldolgozni a helyzetet, amelybe belekerült: egyik világ sem adott neki mankót ahhoz, hogy nélkülük is megálljon a lábán. Személyiségének képe valahogy mégis belém ivódott, megmaradt, annak ellenére, hogy nem akad egyetlen komoly beszélgetés sem, amelyre emlékeznék, csak maga a tény, hogy gyakran meghallgatott. Mert hallgatni is jókat tudtunk kettesben. Azonban a kisembernek ez a nyegle hányavetisége és cél nélküli tagadása, amellyel mindezek után a világot megvetette, határozottan imponált nekem. Egy elemi erőt feltételezett, amelynek létéről nekem fogalmam sem lehetett abban a korban. Ugyanis már akkor eluralkodott rajtam egy belém oltott (vagy örökölt?) félelem, melyet, azóta sem tudok kiheverni, az egzisztenciális félelem. Mi lenne, ha azt tenném, amit ő? Mit szólnának ez emberek? Megélnék-e? Én is imádtam a filmeket, de soha nem engedtem meg, hogy
