Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: A magyar tanügy kálváriájának kezdetei Szlovákiában az impériumváltás után (1918-1920) (tanulmány)
MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM következő szavakkal emlékezett vissza az impériumváltás utáni időben végzett munkája filozófiájára: „Az elméleti előkészületekre nem volt időm. Valamilyen tudat alatti ösztön állandóan azt a nótát duruzsolta a fülembe: Dolgozz gyorsan, mert nemsokára jönnek a jogászok és a bürokraták az ő pragmatikáikkal, tanterveikkel, rendtartásaikkal, reformjaikkal stb., és lenyesegetik a szárnyaidat és hatalmadat, a- mellyel rendelkezel”.7 Stefánek még több mint negyven év múltán is boldog megelégedéssel tekintett vissza életének erre a szakaszára és az akkor végzett munkára. „Mindenekelőtt merészeltem, ha nem is az akkor még mindig hatályos magyar törvények ellenében dolgozni, de forradalmi módon eljárni, legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint (...)” - írta később egyik öregkori önvallomásszerű életrajzi töredékében.8 A politikai fedezetet közvetlen hivatali felettese, Vavro Srobár miniszter biztosította Stefánek számára. Az iskolaügyi referens ugyanis helyenként még az új csehszlovák megyefőnökök, azaz zsupánok egynémelyikével is nyílt konfliktusba keveredett türelmetlen, illetve a jogszerűségre fittyet hányó „iskolaszervezési” intézkedései miatt. Szlovákia teljhatalmú minisztere azonban minden esetben pártját fogta erőszakos iskolaügyi referensének, aki így aztán senki által sem akadályoztatva végezhette a magyar iskolahálózat rombolását. Néhány év elteltével - már mint iskolaügyi és nemzetmüvelődésügyi miniszter - maga Anton Stefánek is hálásan emlékezett vissza egykori felettesének, Vavro Srobámak egyetértő támogatására, aki úgymond „eleitől fogva energikusan támogatta az én munkámat, és nem dőlt be semmilyen csürés-csavarásnak vagy rejtett csehszlovákellenes érvelésnek”.9 Persze, ilyen körülmények között egyáltalán nem véletlen, hogy mindjárt az impériumváltás után - hozzávetőlegesen az 1919/20-as tanév végéig - a magyar lakosság természetes igényeinek kielégítését szolgáló magyar iskolák nagy része áldozatul esett a sorozatos túlkapásoknak. A cseh megszállás után a tömegméretű nyelvi váltás egyformán sújtotta mind a népiskolai tanintézeteket, mind a középiskolákat. Pedig kezdetben feltételezni lehetett, hogy az önmagát demokratikusnak hirdető államhatalom legalább a népiskolák vonatkozásában gondoskodni fog a méltányos rendezésről. A Felvidéken már javában folyt a magyar tannyelvű elemi, valamint polgári iskolák tömeges szlovákosítása, amikor a prágai nemzetgyűlés 1919. április 3- án elfogadott, majd április 15-én közzétett egy igencsak meghatározó jellegűnek tűnő törvényt „a népiskolákról és magán tan- és nevelőintézetekről”. E jogszabály méltányos alkalmazása jelentős mértékben elősegítette volna a magyar iskolák egy bizonyos részének további fennmaradását a vegyes lakosságú vagy akár szlovák többségű területeken is, persze leginkább az akkor még többnyelvű és többkultúrájú városokban. Az 1919. április 3-án elfogadott 189/1919. sz. törvényről van szó, amelynek mindjárt az első paragrafusa világosan és közérthetően leszögezte: „Nyilvános elemi népiskola minden olyan községben szervezhető, amelyben háromévi átlag szerint legalább 40 tanköteles gyermek van, ha az iskolaközségben
