Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Big Brother Pontosan emlékszem arra a helyzetre: az asztalon lányok fényképei voltak a Miss Olympic Games versenyről, és azon gondolkodtam, hogyan elhelyezni őket kétoldalon. A fiam mellettem állt. Megkérdeztem őt, melyik a legszebb közülük. Rámutatott az egyik lányra, de aztán elpirult, és azt mondta, ő lelkész lesz, így őt ilyen versenyek és a lányok általában nem érintik. Nevetni kezdtem, de szerencsére időben abbahagytam. Sikerült nem megsértenem őt, és elnyomni a hisztériáit. Úgy tettem, hogy kedves gyermeki tréfának tartom ezt, amely mint ötlet ugyan megvalósíthatatlan, de csodálatra méltó. És a harcom újrakezdődött. Más helyzetben voltam, és más veszély fenyegetett, így más fegyvereket húztam elő. Minden lehető módon kezdtem támogatni érdeklődését a világi élet iránt. Minden pénzemet csak az ő élvezeteire fordítottam. Vittem őt szórakozási gyermekközpontokba és vidámparkokba Európa különféle helyein, voltunk minden lehetséges „land”-ben. Mindenféle csemegéket etettem vele, melyek talán egy normális embernek sem ízlenek, nem még egy gyermeknek. Tanítottam őt, hogyan élvezni az életet, sőt azt is terveztem, hogy ha eljön az ideje, találok egy fiatal nőt, aki elcsábítja őt, és nem akar majd többé lelkész lenni. Nem is tudom, gondolt-e erre később is, mert féltem tőle ezt megkérdezni. Ez volt közöttünk a másik tabu. Az első természetesen minden volt, ami a Nagy Testvérrel volt kapcsolatos. Mikor párszor beszélni kezdett róla, elég nyersen ráförmedtem. Ha később meg is kérdeztem volna a fiamat jövőbeli szándékairól, úgysem válaszolt volna. Szinte egyik napról a másikra ugyanis abba a korba ért, mikor az anya tűnik a világ legbutább emberének. És nagyon gyakran valóban ő a legbutább, mert egyáltalán nem tudja, mi történik a saját gyerekével. Úgy, ahogy nekem sem volt elképzelésem, mit csinál valójában a fiam. Lehet, hogy akkor ismét féltem megismerni a teljes igazságot. Elég volt, hogy tud magára vigyázni, hogy nincsenek problémái a rendőrséggel, hogy nem tanul a legrosszabbul, hogy nem lopkodja az ékszereimet. És mégsem olyan még mindig, mint a Nagy Testvér. Csak jóval később tudatosítottam, hogy fogalmam sincs, mit gondol rólam. Toleránsnak tartott vagy közömbösnek? Érzett valami tiszteletet irántam? Azt sem tudom, csodálta-e az anyját, mikor kinevezték az év fotóriporterének. Biztosan csak azt tudtam róla, hogy szerette a szüléimét. Arra is csak utólag jöttem rá egy légiszerencsétlenség általi tragikus haláluk utáni három vagy négy hónap alatt. Ez a halál csak azt igazolta, milyen nagyon eltávolodtam nem csak apámtól és anyámtól, a fiamtól is. Én ugyanis szüleim életének végét úgy fogtam fel, mint egy további érthetetlen, patetikus cselekedetüket, míg a tizenhat éves fiam szinte transzban járkált. Szinte állandóan bezárkózott a szobájába, így végre megértettem, hogy míg éltek, sok estét náluk töltött és nem valamilyen fiatal társaságban. Egyébként abban az időben egy ilyen társaság valóban jól jött volna neki, legalább más gondolatai támadtak volna. O azonban nem akart más gondolatokat. Teljesen hagyta, hogy úrrá legyen
