Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Pavol Rankov rajta a gyász. Fütyült a meg nem írt szerződésünkre, hogy nem fogunk beszélni a Nagy Testvérről. Gyakran emlegette őt, lényegesen többet tudott róla, mint én, bár kétlem, hogy a fele is igaz volt annak, amit a szüleim beszéltek neki a Nagy Testvérről. Mindenesetre sikerült nekik példaképül tenni őt számára. Sőt célzásokat kezdett tenni arra, hogy én nem tudom a legfontosabbat a Nagy Testvérről. Természetesen ő nem nevezte őt ezen a néven, és mikor én mérgemben - és véletlenül! - használtam előtte egyszer, három napra eltűnt otthonról. Abban az időben az élet vele (és valójában velem is) kibírhatatlan volt. Ezért mikor megkért, hogy adjak neki pénzt nyári táborra Olaszországba, megörültem, hogy távol egymástól megpihenünk. Majdnem tizenhét éves volt, és én azt akartam, hogy rámenős, ambiciózus és magabiztos legyen. Hol máshol tudja ezt megtanulni, ha nem ott, ahol tényleg csak magára lesz utalva. Elég hűvösen búcsúztunk. Aztán azt írta, hogy a táborban szerzett valami munkát, és ott marad a szünidő végéig. És augusztus közepén jött tőle egy következő levél. Franciaországból küldte (a fiam vagy valaki más). Tudatta, hogy már nem tér vissza, mert teológiát akar tanulni és belépni egy szerzetesrendbe, melynek nevét nem írja meg, hogy ne tudjam őt keresni. És én valóban nem kezdtem el őt keresni. Akkor követtem el hibát. Ha mindjárt az államhatóságokhoz fordultam volna, akkor biztosan megtalálják őt és visszaadják nekem, hiszen még nem volt nagykorú. De én ezt nem akartam, túl liberális voltam ahhoz, hogy a fiamat olyan útra kényszerítsem, amely idegen neki. Ha úgy döntött, hogy a Nagy Testvér nyomdokaiba lép, el kellett fogadnom. Nem sértett voltam, hanem összetört. Biztosan megpróbálhattam volna őt később is megkeresni, de egyre nehezebb volt. Mégsem mehettem a rendőrségre azzal a szöveggel, hogy a fiamat keresem, aki egy évvel ezelőtt eltűnt. Valójában — bármikor megpróbálhattam volna ezt. De én nem akartam... Igyekeztem ösztönzéseket keresni, melyek lefoglalnák egész gondolatvilágomat. Ahol születtem, szétesett a diktatúra. Voltam ott készíteni jó néhány fényképet. A tömeg lelkesedése, népmulatságok, régi emlékművek lerombolása. Nosztalgia nélkül, puszta kíváncsiságból, esetlegesen önmagam vizsgálatának részeként felkerestem azokat a helyeket, melyekre emlékeztem gyermekkoromból. Még a temetőben is voltam, ahol megkeresték nekem a Nagy Testvér sírját. Bevallom, hogy szinte semmit nem éreztem. A temetőgondnoknak megfizettem a sír rendbetételét és tisztántartását, de már soha nem voltam megnézni, hogyan végezte el a munkáját. A lehető legizgalmasabb munkára volt szükségem, ami kitöltené életemet. Sokat kezdtem utazni. Sikerült elkészítenem az első felvételt a monakói hercegnőről azzal az algériai futballistával. Elkaptam egy pszichopata gyilkos szemében a félelmet két másodperccel az előtt, hogy lelőtte őt egy speciális kommandó. Megörökítettem Miss Universe-et, mikor leesett a mozgó lépcsőkön. Éppen ezért a bu
