Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Pavol Rankov na. Valami ilyesmit éreztem, ezért kapcsolatunkban fegyverszünet állt be, amit szüleim talán tartós békének tartottak. Természetesen nem tartott ez sokáig. Teljesen elég volt, hogy egyszer hallottam anyát, amint azt mondta apámnak, hogy más gyerekek gyakran dühöngenek, to- porzékolnak, de ők ketten ezt soha nem tették. „Kettejükön” a Nagy Testvért és az én fiamat értette. Azonnal megértettem, hogy a fiamat náluk az a veszély fenyegeti, hogy átformálják az ő fiukra. Nem kiabáltam, nem voltam dühös. Hideg fejjel először találtam egy állást egy képes hetilapnál mint fotós, aztán céltudatosan egy jó, de nem drága albérletet kezdtem keresni. Mikor biztosítva voltam, elköltöztem. Szüleimmel azonban nem szakítottam meg a kapcsolatot. Gyakran szükségem volt rájuk, hogy vigyázzanak a fiamra, mikor elküldtem a régi au-pairt, és még nem találtam újat. A fontos az volt, hogy bár kevés időm volt, fiamat jól megfigyeltem. Vegyes érzésekkel kellett megállapítanom, hogy valóban jobb, mint más gyerekek. Ez egyrészt kényelmes volt, mert szinte nem voltak tipikus gyermeki dühöngései, toporzékolásai, másrészt állandóan fenyegetett, hogy egy nap elém áll a Nagy Testvér élő kiónja. Azt mondtam magamnak, a természete meg a tulajdonságai majd változni fognak. Befolyásolom őt én, megnyilvánulnak rajta barátai és a környezet hatása. Nem, nem akartam, hogy rossz legyen, de... De jó sem! Igazam volt. Változott, és mikor iskolába kezdett járni, a tanítónő állandóan panaszkodott rá. Túl sokat beszélt, tiltakozott az intézkedései ellen, és gyakran nem fogadott szót. Hirtelen rosszabb volt, mint egy átlagos gyermek. De otthon állandóan jó volt, így a tanítónő problémái nagyon nem gyötörtek. Szüléimét azonban erősen nyugtalanították, igyekeztek megegyezni a fiúval. Igyekezetüket ironikus mosollyal figyeltem. Már előzetesen megtiltottam nekik, hogy a Nagy Testvért adják neki példaképül. Azt hiszem, hogy ezt legalább abban az időben akceptálták. Ebben az időben az volt az érzésem, hogy szüleim tökéletesen tiszteletben tartják döntéseimet. Akkor — és valójában később sem — semmilyen alkalomból nem tettek szemrehányást. Úgy tettek, hogy nem zavarják őket a férfiak, akikkel néha találkoztak a lakásomban. Csak most tudom ezt megnevezni: szüleim beletörődtek az életembe. És beletörődtek a saját életükbe is. Idősek voltak már ahhoz, hogy az új hazában — amely igazi hazájukká soha nem vált — karriert kezdjenek építeni. Ami számított nekik, az az én fiam volt, de ebben a mikrokozmoszban már tudatosították, hogy a Nagy Testvér reinkarnációja nem történik meg. Fiam első iskoláséveiben tehát megállapíthattam, hogy mindannyiunk élete a maga módján állandósult. Nekem sikertelen, rövid távú kapcsolataim voltak a férfiakkal. Ezen férfiak foglalkozásának, nemzetiségének és korának tarkasága sem tudta megadni létemnek az autentikus élet szikráját. Feltételeztem, hogy szüleim is éppilyen boldogtalanok. Szenvednek az ártalmatlan kísérleteikkel az én átlagos fiamból különleges gyermeket faragni a Nagy Testvér mintájára. De ezzel alaposan alábecsültem őket, és csak akkor éledtem fel, mikor a tízéves fiam mondott valamit a terveiről a jövőbe.
