Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Big Brother rukkal vagy magasságukkal nagyok, hanem tetteikkel, az elszántsággal feláldozni magukat másokért. Felnőtté válásom idején nagy történelmi fordulópont következett be életünkben. Szüleim kihasználták a politikai szabadság rövid idejét, és külföldre emigráltak. Pár hét múlva jöttek a tankok élénk vörös csillaggal, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Mi azonban akkor már az új világban voltunk. Apa és anya először munkát kerestek, aztán lakást. Sosem voltak olyan emberek, akik ismerték a dürgést. Úgy gondolom, hogy az új helyzetben kezdetben kétségbe voltak esve. Nem volt rám idejük, és úgy tűnt, a Nagy Testvérre sem. Nem járhattak a temetőbe. Az a határon túl volt, amely végérvényesen lezárult előttük. A rendszeres gyertyagyújtás és virágrendezés nagyon hiányzott nekik. Tudom, az emigráció alatt hosszú évekig az volt a legnagyobb vágyuk, hogy eljussanak a Nagy Testvér sírjához, de ez lehetetlen volt. Csak pár fényképük volt, és a legnagyobbnak kezdetben nem tudtak megfelelő helyet találni az új lakásban. Lehet, hogy nem volt tőlem teljesen fér, hogy családunk helyzetének változására való tekintet nélkül igyekeztem mielőbb folytatni lázongásomat. Szüleim akkor hajlandók voltak bármilyen kompromisszumra. Későn. Tizenhárom évesen rendszeresen dohányozni kezdtem, tizennégy évesen kórházban voltam alkoholmérgezés diagnózisával. Még tizenhét sem voltam, mikor fényképezőgépemet pénzforrásként kezdtem használni. Leszbikus és gay aktokat fényképeztem. Ma jobban ismerem a terminológiát, és azt mondanám, hogy inkább hard core volt az, mint aktok. Megértem mindent, ami ehhez tartozhat. Megismertem a kábítószert, csoportszexorgiá- kat, láttam erőszakolásokat, részt vettem zsarolásban. Nem említem ezt azért, mintha büszke lennék rá. Épp ellenkezőleg, szinte feleslegesen mentem át ezeken a dolgokon, nem tanultam belőlük, és úgy gondolom, nem is volt bennük semmi, amiből tanulságot lehetne levonni. De igen, megtanultam bánni a fényképezőgéppel. Használni tudom a fényt és az árnyékot, tudok játszani a színekkel, tudok élesíteni és retusálni. Profivá váltam, így el tudtam tartani a fiamat. Szüleimtől ebben a leszbigay cirkuszban teljesen eltávolodtam, de szülés u- tán újra beköltöztem a házukba. Természetesen fogadták ezt. Örültek a fiamnak. Őket a Nagy Testvérre emlékeztette, de nem volt olyan, mint ő. Egyszer régi fényképeket nézegettem, és nyugalommal állapítottam meg, hogy hat hónapos korukban semmi hasonlóság nincs közöttük. A harag és a gyűlölet a szüleimmel szemben abban az időben egy időre eltűnt. Valami sérelemfélét éreztem, de ez inkább olyasmi lehetett, hogy nem akaró- dzott nekik hálásnak lennem, hogy törődnek velem és a gyermekemmel. Kényelmesebb volt azt mondani magamnak, hogy csak a kötelességüket végzik, hiszen ha nem lennének, rendesen befejeztem volna tanulmányaimat és férjhez mentem vol
