Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Végh Péter: Honvágy (novella)
Végh Péter kodik. Mikor végigmegyünk egy füves részen, nem is sejtjük, mennyi pusztítást, fájdalmat okozunk, mikor akaratlanul a földbe tapossuk ezeket a parányi lényeket. A világ ilyen. Képtelenek vagyunk nem ártani. Hiába a széles út. Állandó összeütközések, szerencsétlenségek kísérik az embert földi útján. Az erőszak szándékos vagy akaratlan jelei. Az ember sosincs egyedül, mert minden munkál körülötte, hol a javára, hol a kárára. Ez csak később derül ki. Iszom egy korty vizet a magammal hozott edénykéből. A víz tele van parányi életekkel, melyek lényem részévé válnak. S ki tudja, hogy a hasznomra lesznek-e vagy a káromra? Elég egy fertőzött korty víz, s az embernek vége. Belázasodik, feldagad a teste, és a saját verejtékében fürödve pusztul el, görcsök és fájdalmak között. Egyszer régen, még a Pampán, láttam már egy szerencsétlent így elpusztulni. De elkalandoztak a gondolataim. A természet ennek ellenére szép, lenyűgöző. Inkább gyönyörködtet és táplál, mint pusztít. Értünk van, a boldogulásunkért. ” 5. SAM Eszmélésem legkorábbi éveiből édesapámról a legszebb emlékeim maradtak. Látom, amint délcegen felpattan a lovára és elvágtat a város felé, vagy ahogy vitás kérdésekben igazságot tesz a munkások közt, ahogy a béreket osztja, vagy a- hogy szivarozik a verandán kifeszített függőágyon. Az aratást nagyon szerettem, mert jól tudtam, hogy ez életünk és jólétünk záloga. Minden ettől függ. A cséplőgépeket beszerezni és üzembe helyezni nem volt a legkönnyebb feladat. De apa képes volt rá. Mindig ott lábatlankodtam én is. Boldogan szaladgáltam az egyik hetestől a másikig. Úgy éreztem magam, mint egy kis pillangó. Van a tarsolyomban egy-két kedves emlékem apámról. Elmesélem azokat. Egyszer egy munkás azzal a hírrel szaladt be a házunkba, hogy egy nandu pár fennakadt a birtok hátsó részén húzódó élő sövényben, mely az erős szelektől védte az épületeket. Apám azon nyomban elnyomta a szivart, kalapot ragadott és rohant a helyszínre. Kíváncsian szaladtam utána, mert akkoriban ismertem és szerettem meg az állatokat. Apám bevette magát a bozótba és pár perc alatt kiszabadította a sűrű ágak erdejéből a nanduk hosszúra sikeredett nyakát. Ha nem segít, tán ott pusztultak volna a nagy hőségben. Aztán kiterelte őket az útra, s mikor szabadon bocsátotta a riadt állatokat, kedvesen megpaskolta a hátukat. Mivel kissé megizzadt, levette sombreróját, melyet majd mindig a fején hordott, megtörölte a homlokát, majd a kalappal búcsút intett a poros úton elügető állatoknak. Ezt látva boldogan szaladtam hozzá és átöleltem hosszú szürcsizmába bújtatott lábát.-Anitám! - hajó kedvében volt, mindig magyarosan szólított, - Látod milyen boldogok, és hogy szaladnak? Boldogok, mert újra szabadok. Majd kézen fogott és visszavezetett a házunkhoz.
