Irodalmi Szemle, 2004

2004/8 - Végh Péter: Honvágy (novella)

Honvágy

Van róla egy másik kedves emlékem is.

Pontosan már nem tudom, hogy akkor hány éves lehettem. Az egyik napon mezítláb szaladgáltam az istállók, fészerek körül. Szállongó lepkéket, bogarakat hajkurásztam, amikor egy gerendákkal burkolt veremféle tetején megakadt a lábam és elestem. Egy hosszú szálka belefúródott a lábfejembe és felhasította a bőröm. Csak úgy dőlt a vér a sebből, és rettenetesen bőgtem. Azt hittem, hogy végem van. Az egyik alkalmazott meglátott, s máris rohant a földekre apámért, mert a birtokon csak ő értett efféle dolgokhoz. Meg is érkezett lóhalálában. A lova istrángját odahajította az egyik bámész szolga kezébe, ölbe kapott és bevitt a házba. Előbb friss hideg vízzel jól kimosta a sebemet, majd késheggyel kipiszkálta belőle a szálkadarabkákat, vigyázva megtörülgette, majd egy faládikából üvegcséket és kötszert kotort elő. Szeszt öntött a sebre, ami annyira belemart, hogy fájdalmamban feljajdul- tam és újra sírni kezdtem. Apa csak mosolygott rajtam. Utóbb olyan okkersárga színű port hintett rá és szépen befáslizta. Majd a betegápoló szerepéből szerető szülővé változott, mikor az ölébe ültetett, gyengéden megölelt és viccelődve azt mondta: - Semmiség az egész. Ebcsont beheged.

Mikor pár nap múlva levettük a kötést, láttuk, hogy a seb szépen begyógyult. Ekkor anyámmal olyan büszkék voltunk rá. Tudtuk, ha bármi bajunk esne, őrá mindig számíthatunk.

Még mielőtt rátérnék életem legsötétebb szakaszának elmeséléséhez (úgy teszek, mintha az időt húznám, pedig nem), úgy érzem, előbb még el kell mondanom, hogy miként tanított engem édesapám az anyanyelvére.

Otthon spanyolul beszéltünk. írni, olvasni anyai nagyapámtól tanultam, aki kasztíliai spanyolok gyermeke volt. Az ő szülei még a múlt század végén vándoroltak ki Amerikába. O már a második nemzedékhez tartozott, ezért inkább argentinnak érezte magát, mint spanyolnak. Anyám az egyik délvidéki harcos indián törzs leszármazottja volt. Tőle tanultam meg a kecsua nyelvet. Anyám ezenkívül megtanított a ház körüli munkákra is. Mikor már szépen beszéltem ezt a két nyelvet, apám egy napon azzal a kéréssel állt elő, hogy szeretné, ha magyarul is megtanulnék. Ötletének nagyon megörültem, mert így többet lehettem vele.

A birtok egyik árnyas helyén hevert egy nagy fatörzsféle. Arra telepedtünk, ott szoktunk szabad időben tanulgatni. Már néhány egyszerű szót tudtam, mert apa, ha beszéd közben nem találta a spanyol szavakat, úgy magyarral helyettesítette. Szerencsére volt egy magyar-spanyol kéziszótára és egy magyar nyelvtankönyve, melyből annak idején még ő tanult az iskolában. Ő csak elindított engem a tanulásban, majd rám bízta a könyveket, de a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rájuk, tönkre ne tegyem vagy felelőtlenül el ne veszítsem azokat. Megígértem neki, hogy úgy fogok rájuk vigyázni, mint a szemem fényére. Ezután már magam tanulgattam. Eleinte hangosan mondtam a szavakat, később egyszerű mondatokat formáltam. Ha nem tudtam valamit vagy elfelejtettem, este, lefekvés előtt megkérdez