Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Végh Péter: Honvágy (novella)
Honvágy Hat-hét éves korom körül minden érdekelni kezdett. A fák, növények, állatok, emberek, könyvek; a Föld és a csillagos ég. Szóval minden. Talán azért lettem később tanítónő, hogy a Pampán szerzett tapasztalataimat valakinek átadhassam. Sokirányú érdeklődésemet a gyerekek is átvették. Sajnos úgy hozta a sors, hogy saját gyerekem nem lehetett. Régi dolgaim közt kotorászva egy sokkal későbben, talán főiskolás koromban írt jegyzetfüzetem került a kezembe. Ebben a füzetecské- ben, nem kis ámulatomra, a következőket olvastam: „ Talán azért értjük meg oly mélyen a természetet, mert egylényegűek vagyunk vele. Egy tőről fakadtunk. Az a néhány év, amíg itt vagyunk, oly rövid. Kivi- rágzunk, mint a rózsa, egy szemernyit illatozunk, majd hirtelen elhervadunk, s többé sose térünk vissza. Milyen szomor ú, hogy minden, ami szép és jó, egy napon hervadásnak indul. A rózsa, melynek színe, illata annyira elkápráztatott, egy napon elhervad, meghal. Szirmai megbámulnák, lehullanak. Ez a rózsa már soha vissza nem tér. Megismételhetetlen csoda. Az ember hasonlóképpen. Egy végtelenül törékeny egyed, egy a- lig hallható futam az élet szimfóniájában. A Pampa csendje, magánya engem is sok mindenre megtanított. Arra, hogy nyitva kell tartani a szemem, hogy hinni kell önmagomban, hogy örülni kell minden percnek, mert minden oly törékeny és múlékony. Örülni kell a sok apró semmiségnek, melyek széppé teszik az életet... ” „A földön ülve hallgatom a fák zúgását, a madarak távoli énekét, a világ mély sóhaját. Egy vékony, gilisztaszerű féreg araszol gat előttem egy hosszú fűszálon. Testét U alakban begörbíti, farkát előbbre tolja, majd felemeli parányi teste elülső részét, mely parányi tapogatókkal ellátott fejben végződik, s előrelódítja. Ha véletlenül a fűszál mellé téved, meginog és korrigálja utolsó húzását. így araszol- gat végig a fűszálon, az egyik végétől a másikig. Ott látványos artistamutatvánnyal megfordul és elindul visszafelé. Mikor eléri a fűszál túlsó végét, újra visszafordul. Négyszer-ötször is megteszi ezt az utat. Végigkínlódj a, tapogatja a szálat, míg ráébred, hogy ez a piciny világ csak ennyiből áll. Rabságban tartja. Majd véletlenül kitapint egy másik odahajló fűszálat, ekkor átlendül arra, s ott ugyanezt az araszol- gatást és mutatványt újból végigcsinálja. Hogy miből él, azt csak ő tudja. Bizonyosan akkor táplálkozik nálánál jóval parányibb lényekkel, mikor araszolgatás közben egy rövid időre megáll, s csak a feje matat a vékony fűszálon. Ilyenkor benya- lint pár parányi atkát, tetűt. Olyan törékeny a teste, szinte átlátszó. Egy rossz mozdulat, egy tétova erőfeszítés is elpusztíthatná. Hagyom, hogy tovább végezze örök sziszifuszi küzdelmét a fűszálak tengerében sok más társával, bogarakkal, hangyákkal, parányi pókokkal együtt, ” „ Ha lehajolsz a föld közelébe, egy új világot látsz, mely él, nyüzsög, szorgos
