Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Végh Péter: Honvágy (novella)
Végh Péter ték a lakodalmat. Véletlenül egy ferences barát éppen ott tartózkodott a birtokon. Átutazóban volt. Ő adta össze szüléimét. Borjút vágtak és sok finomságot, italt hoztak a városból. Apám méltón megvendégelte minden munkását. Akkoriban volt divatban a tangó. Az egyik bérmunkásnak volt tangóharmonikája. Apám a tangót tanulgatta. Anyám volt az oktató. Apám viszont a csárdásra próbálta őt megtanítani, mely tudvalevőleg a magyarok nemzeti tánca. Apám kintléte során ekkor ragadtatta el magát legelőször. Kissé többet ivott a kelleténél. Hajnaltájban úgy kellett őt becipelni a házba. Nem tudta megtagadni ősei temperamentumát, a szilaj magyar virtust. Ez a nyár vége felé történt. Anyám már a tizenhetedik évét taposta, és a harmadik hónapban volt. Szép termés ígérkezett. Apám az aratás irányításával volt elfoglalva, majd a termény elszállítását, értékesítését intézte. Anyám máról holnapra asszonnyá vált. Maga sem hitte, hogy ilyen gyorsan megtörténhet. Nem sokkal később lecserélte az indián viseletet a fehér asszonyok ruházatára. Vörös szoknyát vett fel, hozzá fehér ujjú inget és arra ujj nélküli kék mellényt. Hosszú, fekete varkocsait levágatta. Marija Máriává változott. Teljesen úgy festett, mint egy holland asszonyság. Én így emlékezem rá apró gyermekkoromból. A ruhát apám vásárolta számára Santa Fében. Európai szokás szerint még nászútra is elmentek. A szezonmunka végeztével, az ősz derekán, apám elvitte őt Buenos Airesbe, ahol egy hetet töltöttek együtt. Még Montevideóba is átutaztak, az ezüst folyón, a Rio de la Platán. Ezekről a boldog napokról oly keveset tudok, mert ez volt az ő legféltettebb titkuk, melyet a szívükbe zártak. Anyám, ha bánatos volt, mindig visszasírta azt a pár gondtalan napot. Visszatekintve életemre úgy érzem, hogy apró gyermekkoromban voltam a legboldogabb. Ez később sosem sikerült. Akkor még színes kaleidoszkópon keresztül szemléltem a Pampa világát, szüléimét és az embereket. Akkor még békében, szeretetben és megelégedésben éltünk. Védve éreztem magam mindennel szemben. Szüleim sokat dolgoztak és látszólag boldogok voltak. Anyám egyszerű, igénytelen asszony volt. Nem rontotta meg a társadalmi fel- emelkedés. Gondolkodása, magaviselete és kinézete alapján inkább indián volt, mint fehér ember. Őseinek a természet vak erőivel folytatott több évezredes küzdelme nagyon meglátszott rajta. Ha boldog volt, a hajam fésülgette, fonogatta, miközben egy tangószerű dalt dúdolt, ha bántotta valami, szó nélkül meghúzta magát egy csöndes, eldugott zugban, ahol senki sem látta. Soha nem panaszkodott. Egyszer így találtam rá az istálló szegletében a lovak és a bárányok közt. Egy rönkön gubbasztott. - Mi a baj, mama? - kérdeztem tőle bátortalanul. De ő könnyező szemén át rám mosolygott s azt válaszolta: - Semmi. Később hozzáfűzte: - Majd ha nagy leszel, megérted. Sejtettem, hogy valami baj van. Nem megy a gazdaság. A világgazdasági válság és a tőkekoncentráció miatt a kisbirtokok majd mind tönkrementek, az argentin peso nagyon elértéktelenedett. De a mi esetünkben más tényezők is közrejátszottak.
