Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Fried István: Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban (esszé)
Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban szeteknek) a hétköznapi lét szervezettségére lefordítását, termelési regények, „pár- tos”-osztályharcos versek, színművek, festmények készítését, a szocialista realistának nevezett módszer és marxistának titulált világnézet elsajátítását, érvényesítését, addig másfelől a Hatalom részéről rosszalló hangok jutottak el az írókhoz, a sematikus ábrázolás, az üres beszéd vétségében elmarasztalva mindazokat, akik erővel igyekeztek eleget tenni az efféle késztetéseknek. Korántsem a művészek túlteljesítő szándéka ütközött bele a pártosság éber őreinek „esztétikai” megállapításaiba; a végrehajtott párt- és ideológiai utasításoknak megfelelni kívánó művészek a pártos elvárások foglyaiként foglyul ejtették a szabályozás és értékelés szerepét betöltő ideológiát, amely azért mondott csődöt, mert nem tette lehetővé a művészeknek azt az agitatív alkotást (és annak hatóképességét), amelynek módszere, nemegyszer tematikája, „nyelve” valójában az ideológia révén fogalmazódott meg. Kölcsönösen bénította egymást a Hatalom meg a művészet, a Hatalom követelményeivel a művészetet, a művészet a Hatalmat azzal, hogy engedelmesen szolgálta. „Fortélyos félelem igazgat”: ez a József Attila-verssor érzékletesen jellemzi az egyre abszurdabbá váló helyzetet, a diktatúrák pártjainak, a Pártnak és a művészeteknek a viszonyát. Fortélyosnak mondható ez az abszurditás, mivel sem a művész nem bízhat egy idő után a Pártban (Gottfried Benn-nek is tapasztalnia kellett, hogy - József Attilát átírva-tékozolta „bizalmát”, mivel látszatperekre mindig kész a Hatalom, viszont a Párt is gyanakodik a művészekre, sosem lehet tudni, mi az, amit a művész elrejt, amit álnéven szamizdatban ad közre; mi az, ami rejtve-allegoriku- san jelzi a belső ellenállást, melyik műnek milyen az „áthallása”. A fortélyosság a félelmet is működteti; Bulgakov Mesterének szuterénje elegendő ahhoz, hogy egzisztenciális következményei legyenek, amelyek az őrültek házáig vezetnek, a Hatalom kedvencei, hivatalos művészei sincsenek megvédve a támadásoktól, míg a feladatokat maximálisan teljesítő szerzők rádöbbenése pályájuk zsákutcás voltára a lázadást, a szembeszegülést hívhatja elő, amint ezt a magyar irodalom története 1949 és 1956 között bizonyítja (párhuzamai a lengyeleknél, a cseheknél vagy éppen a szlovákoknál is meglelhetők). Ugyanakkor az élet és így a művészet minden apró részletét igazgatni kívánó hatalmi akarat éppen túlzó elvárásaival szervezi meg előbb a tökéletes kiszolgáltatottság és engedelmesség hálózatát, és eredményezi utóbb az engedetlenséget, a kételkedést, a tiltakozást. A fortélyos félelem csupán addig tartható életben, míg a Hatalom teljesen ura a helyzetnek, szövetségesei között nem kizárólag tehetségtelen akarnokok találhatók, hanem az illúziókkal teli becsapottak, a tehetséges alkalmazkodók, az önmagukat (és másokat), nemegyszer jóindulatból, másszor elfogultságból, félrevezetők. A Hatalom és művésziét) legújabb kori szövetkezése mindig időleges, a törés vagy a szakítás mintegy bele van kódolva ebbe az ambivalens viszonyba. Ambivalensnek minősíthető ez a viszony, mivel - volt róla szó - fortélyos félelem igazgatja, de még inkább a- zért, mert egy kései/későbbi perspektívából visszatekintve átértékelődhet, a kortár- siként alig érzékelhető mozzanatok jelentősége megnövekedhet, lényeginek
