Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Fried István: Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban (esszé)
Fried István tévesztésekről^) van szó, hogy az Oblomov szerzője, Goncsarov cenzorként tevékenykedett. A politikai, gazdasági, erkölcsi, „nemzeti” rend fenntartása, őrzése, az inkább sugallt, kikényszerített, mint valóságos társadalmi béke, egy állítólagos közízlés védelme a Hatalom változatlan fenntartása érdekében jelöli meg a határokat, amelyeket szükségeseknek vél, esztétikaivá „dimenzionálva” át a valójában (ön)védelmi aktust. Ugyanakkor az írói ellenállással számolva manipulatív eszközök bevetését is szorgalmazza, és e téren joggal számíthat művészek kollaboráció- jára; itt csak célozni tudok a Klaus Mann-levélre adott Benn-válaszra. Amit azonban hangsúlyozni szeretnék, az emigrációba távozó írók és a Hatalom „viszonya”, kezdve az Isteni színjátékba, a politikai ellenfeleket (bűnösként megnevezve, bűn- hődéssel sújtva) belekomponáló Dantéval, a Dantéra hivatkozó, a szabad gondolkodást fenyegető Hatalommal szembeszegülő Heinével folytatva (kinek „gáláns” ajánlata a szatírát fordítja vissza a manipulációs törekvésekre), egészen Márai Sándorig, aki újságcikkben, rádiós üzenetben, „kulcs”-regény formában mutat rá a Hatalom és a „művész”-et álságos szövetségének külső és belső ellentmondásaira; míg Dante egyrészről világképébe foglalja a bűn megméretésének megjeleníthetőségét, másrészről a totális világképpel totális világképet állít szembe, Heine a kor- társi viszonylatokban felmutatja a szabad gondolkodás lehetőségeit (az emigráció iszonyatos függetlenségében, a nyelvi hazában, de az anyanyelvi hazától távol), miközben a maga történetébe foglalja a manipulációs tevékenységek szétfoszlatá- sának irodalomként létezéssé emelt elgondolását, Márai Sándor hosszan és állhatatosan világít rá arra, hogy Hatalom és művész(et) foglyul ejtette egymást, a művészet) aláveti magát a Hatalomnak, a művész minden neki megítélt díjat elfogad, betagolódik egy művészetellenes szisztémába, miközben titokban, otthon, az íróasztalfiók számára, nem remélve a változást, mégis minden eshetőségre készen megalkotja az „ódát”, amellyel a belső emigrációt demonstrálni lehet (vö. Rómában történt valami című regényével). A Hatalom tehát számít a művészre, de főleg arra, hogy a művész népszerűsítse a népszerűsíthetetlent, elfogadásra ajánlja az el- fogadhatatlant. A művész(et) és önmaga közé azonban beiktat egy közöttes tényezőt, azokat a művészeket, „teoretikusokat”, akik biztosítják és nehezítik az átjárást a müvész(et) és a Hatalom között, író- és egyéb szövetséget, a művész(et)i mechanizmus ellenőrzőit, a Gondolatrendőrséget, amely még az el nem készült, Hatalomellenesnek vélt műalkotásokra is kész lesújtani (Bulgakov Mester és Margaritájában a diktatúra művészet-rendszerének pontos leírását kapjuk, hivatal, kedvezményezettség, kiadási/kiadói eljárás, előzetes kritika, ideológikum összefo- nódottságát, hálózatát, amelyet tömörebben irodalompolitikának is lehetne nevezni, ezzel az oxymoronnal érzékeltetve egymással ellentétes tényezők együttmondá- sának módozatát!). Csakhogy a Hatalom olykor éppen az ideológia teljes kidolgozottsága révén mond csődöt. Jó példa erre az 1940-es, 1950-es esztendők magyar irodalma és értékelése a Hatalom részéről. Míg a Hatalom nélkülözhetetlennek és szükségesnek vélte az irodalom „államosítás”-át, az irodalomnak (és más művé
