Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Papp Agnes Klára: „Mikor nem írok verset: nem vagyok.”
KÖNYVRŐL KÖNYVRE amelyek költőileg vállalhatók. Az elutasítás gesztusa2 - és nem csak politikai értelemben - egyike az egész életművet meghatározó vonásoknak, számtalan módon jelenik meg egyes korszakaiban. Korai köteteiben (mindenekelőtt a hetvenes években) elsősorban a személyes hangú megszólalás elutasításaként, magának a személyességnek kétségbe vonása formájában, ami sokszor egybecseng a hagyományhoz fűződő viszony problematizálásával:3 „Mért nem lehettem régi költő? / Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e. [...] Szerelmünk program, nem probléma volna.” (A szerelmi költészet nehézségeiről) Ez sokszor tematikusán is megjelenik a versekben: „Ha lehetnék Neked / csak egy személy. / Végérvényes, bár esetleges, / mint rozsdás, görbe szeg / a meleg porban. / Mint árnyékfedte lépcső tetején / egyetlen villogó él. // Csak egy személy / szándéktalan fürdése az időben.” (Csak egy személy) De a megszólaló személy és hang problematikussága más módon is érzékeltetődik: több hangra esik szét, nemegyszer dialogikus szituációt jelenítve meg (mint a Belső beszédben), több, egymásra reagáló, sőt egymás hatását kétségbe vonó szólamot teremtve (a már idézett A szerelmi költészet nehézségeiben vagy a Reggelben). Ez lesz az első kötet címében megjelenő „magyarázat”. (Petri eredeti szándéka egy Dante Vita nuovájára hajazó verskommentár-ciklus volt, amiből az intellektuális, reflexív, önmagát is elutasító-kereső gesztus maradt meg.) De nem ez az egyetlen módja a személyesség, a közvetlen hang, az alanyi- költő-szerep megkérdőjelezésének. Az elutasítás mellett a háttérbe vonulás, a személyességről való lemondás a másik (Eliot ihlette) jellemző gesztusa: a kép mintegy „magyarázat” nélkül marad, csak önmagát képviseli, nem áll ott a hasonlított, csak a hasonlító - ugyanakkor ez a tájat, hangulatot, jelenetet leíró állókép egy életérzés metaforájává növi ki magát: „Mint zsíros vízből egy ezüstkanál, / tompán csillog a nap. / A hűlő homály / színén felhő, zsiradékdarab / honol. Szigetnél mozdulatlanabb.” (Táj vájdlingban) Ezeknek a képeknek a témái motivikusan térnek vissza Petri költészetében át-átértelmeződve, nemcsak egy-két kötet, hanem az e- gész életmű szintjén: mint a „napsütötte sáv”, a reggeli ébredés, a fény felé nyúló falevelek, az elhagyott kert. Ami ezekben a versekben kimondva vagy kimondatlanul közös, az a szemlélődés, a látványszerűség. Megnyilvánul ez egyrészről ezeknek a leírásoknak a többnyire nominális stílusában, a gyakori töredékjellegében (sokszor épp az igei állítmány hiányában), a cselekvő ember nélküli táj ábrázolásában. De megnyilvánul magának a tekintetnek, a pillantásnak, a látó szemnek a megjelenítésében is. Ez a motívum nagyon sokszor kapcsolódik az autentikus hang keresésének, a stílus, a szerep elutasításának problematikájával: „Metaforákban nem bővelkedek. / Gyulladt, száraz / disznószememben minden magamaga” (4 bagatelle); „Telemegy kis képekkel a szemem / s visszaverődik labdaként a látvány, / Helyükre-látom őket?” (A fdozófusnő megudvarlása). Visszatérve Petri hetvenes években írott verseihez, ez a két verstípus megléte: az állóképekkel dolgozó, meghatározóan nominális stílusú, erősen képszerű rö- videbb és a „prózaibb”, „novellisztikus”, sokszor történetelemeket felhasználó, vi
