Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Papp Agnes Klára: „Mikor nem írok verset: nem vagyok.”
KÖNYVRŐL KÖNYVRE tatkozó, intellektuálisabb hosszúvers kettőssége egész életművében megtalálható. Ahogy az őket diktáló kétféle gesztus: a vitatkozó, provokáló, elutasító és a szemlélődő, belenyugvó, mint a vállalható költői magatartás lehetséges változatai, az e- gész életmű meghatározó attitűdjei maradnak. Legfeljebb a hangsúlyok tolódnak el egyes korszakaiban: a nyolcvanas években, szamizdatos korszakában és egy darabig még utána is - érthető módon - az elutasítás a hangsúlyosabb, míg kései verseiben a szemlélődés. Az elutasítás azonban nemcsak kérdésként, a szerep, a személyiség, a hagyomány problémájára reflektáló többszólamú hangként jelenik meg, hanem a költői nyelvre való reflexióként is: annak lehetőségeit, konvencióit, a befogadói igényeket kétségbe vonó stílusként. A költőszerep, a politikai rendszer, a hétköznapi élet, a hagyományos személyiségfelfogás elutasításában rejlő feszültség a nyelvi regiszterek, össze nem egyeztethető stílusrétegek közti nyelvi feszültséggé válik verseiben.4 Noha meghatározóvá csak az 1981 -ben megjelent Örökhétfőtől válik ez a hang, már Petri első köteteiben benne rejlik. Előzményének tekinthető az első két kötet oly sokat vitatott pesszimizmusa, „negatív stilizációja”5 is. De a Magyarázatok cím nélküli záróverse, a „Horgodra tűztél, Lírám” már ezt a hangot üti meg. A későbbiekben a versek majd minden szintjén megjelenik ez a verbális tabudöntő szándék: mindenekelőtt a téma, a társadalmi elvárás (legyen az politikai vagy polgári) és a forma között. Idesorolható a sokat elemzett (magyarázott) vulgáris témák, szavak, kifejezések használata: „Nem tetszenél Istennek, / ki előtt meg kell jelenned / egyszer (mint lehúzott vécé, / zúg majd a Dies irae), / tisztán, mint egy kitörölt segg” (Mint levetett), „egy lavór szennyes víz neki a végtelen, / kiöntendő, akár egy éjjeliedény: / lehetőleg az ablakon át, / ahogy egykor a franciák, / a húgy a személyiség, a szar az én, / az utóbbi azért oly rekedéses, kemény” (A végén); a groteszk szóalkotás: „rémönuralom”, „rágógumibot”, „túlerőleves”, „államfejetlen”, „kőkorszak- szervezetek”. De ennél sokkal szélesebb körű ez a nyelvi feszültségkeltés: a komolytalan, játékos forma (kancsal rím, betű-enjambement, klapanciaszerűen pattogós versmérték) és a vers témája, akár metaforái között. Vagy épp ellenkezőleg: a kötött versforma és a kötetlen versbeszéd ellentétében rejlik. Mint a Szonett-jelben, ahol a szigorú szonettfonna, sőt maga a szó játékos brillírozásra ad alkalmat, szándékolt pongyolasággal, hányavetiséggel ellenpontozva a verselést: „Következzenek el már a szonettek / (életemben az elmar van soron), / e precíz szógépek iszonyú nettek: / MU-sorok legyenek műsoron.” Ugyanakkor nem nehéz felfedezni ebben a szó-játék- ban az önmagát, saját költői hangját és a hagyományos költőszerepet (amit ezúttal a forma képvisel) kétségbe vonó reflexív hangot, ami az állandó zárójeles közbevetésekben szólal meg. A közbevetések azonban, amelyek megszakítani, zavarni látszanak a költemény kibontakozását, a szonettnek mégis szerves részei. De ugyanennek a gesztusnak, tartásnak a megnyilvánulása - különösen jól látható ez Petri novellaszerű hosszúverseiben - a groteszk, morbid történet, esemény elbeszélése és látszólagos „elviccelése”. (Nagyon találóan alkalmazza erre
