Irodalmi Szemle, 2004

2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Papp Agnes Klára: „Mikor nem írok verset: nem vagyok.”

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

hagyni maga után. Ezért jegyezhette meg Nagy Imre, hogy a huszonnyolcas villamosnak van egy észrevétlen utasa is, a szerző, aki saját alkotói gondjait tárja föl. Az elsődleges elbeszélő szólama tele van szentenciával. „Nem minden esetleges, ami annak látszik.” De a kijelentést a „semmi sem bizonyos” előzi meg. „Az együttlétek foszlékonyak vagy talán - a látszat ellenére - szálaikban szakíthatatla- nok.” Jókai Annának ez a regénye legalább annyira szól a ,jeges űrről”, mint az együttlét kívánatos állapotáról.

1 Bárdos László: A szabálytalanság összhangzatai. Az együttlét. In Önismeret és beavatás. Bp„ 2002. 116.

2 Nagy Imre: A megtalált szerep. Jókai Anna: Az együttlét. Jelenkor, 1998. 11. sz. 1079.

3 Alexa Károly: Én és a többiek. In A szerecsen komornyik. Bp., 1999. 121-22.

4 Bárdos László: i. m. 113., 129.

5 Imre László: Jókai Anna: Az együttlét. Alföld, 1988. 3. sz. 75.

6 Nagy Imre: i. m. 1080.

7 Imre László: i. m. 74.

8 Rónay László: Mértéktartó modernség. Jókai Anna: Az együttlét. Új írás, 1987. 12. sz. 124.

PAPP ÁGNES KLÁRA

„Mikor nem írok verset: nem vagyok”

Petri György: Összegyűjtött versek

Bizonyos fokig a sors fintora az, hogy egy költő, aki egész költészetében az autentikus megszólalás lehetőségeit keresi, és - mint ezt sok vele készült interjúban meg is fogalmazta - elutasítja a többes szám első személyben megszólaló költő szerepét,1 képviselőjévé válik egy politikai indulatnak, egy értelmiségi csoportnak. Pedig Petri Györggyel pontosan ez történt. Paradox módon éppen az autenti- kusságra törekvésből következett a késztetés, hogy leplezetlenül elmondja véleményét - magánemberként is és költőként is - arról a minden ízében átpolitizált hétköznapi életről, amelyben élt. Ez vezetett a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a Demokratikus Ellenzékhez, a szamizdathoz és a politikai szerephez. Paradoxonja ez magának a kornak: az, hogy a közösségi szerep, a mások nevében szólás hiteltelenné válik, az egyéni elutasítás pedig jelképessé és példaértékűvé. Az viszont már a rendszerváltás ellentmondása, hogy a kritikus, hatalompukkasztó, a hivatalos kánonnak szamárfület mutató szerep kanonizálódott, mondhatni, önállósult. Petri tehetségét dicséri, hogy költőként túlélte ezt is, és le tudta vedleni ezt az ugyan maga által teremtett, de tőle függetlenedett szerepet. Miközben persze haszonélvezője is lett (ő maga is, de az életműve is) ennek a helyzetnek: költészete egyike a legtöbbet hivatkozott, értelmezett életműveknek és a legismertebbeknek is.

Ez azonban csak egyik folyománya annak az igyekezetnek, ami egész életművét áthatja: hogy megtalálja azt a hangot, szerepet, azokat a nyelvi eszközöket,