Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Olasz Sándor: Meditációk utazás közbe (vendégkritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE azon világ problémahalmazáról ad időnként pillanatképszerü, máskor gondolati általánosítással társuló, megint máskor életképszerü beállításokat.”7 Ám hiba volna a regény narrációjában kizárólag a két nagy belső monológot látni. A tudatfolyamatok ábrázolásának gazdag rendszerét kialakítva a szerző fölhasználja a tudatra vonatkozó belső elemzés hagyományosnak tetsző, harmadik személyű grammatikai változatát. Ezek a közlések azonban különösebb gond nélkül megfogalmazhatók első személyben is. Az átélt beszédtől mind pszichológiai, mind stilisztikai szempontból eltér az idézett belső monológok sokasága. Az elsődleges elbeszélő retorikus, racionális és átgondolt, a monologizálók nemritkán asszociatívnak, spontánnak, illogikusnak tűnnek. A szöveget valójában ezek a gyakori szólamváltások tagolják, a cselekményegységeknek jóval kisebb szerepük van. A két nagymonológba újabb és újabb monológok ékelődnek, mivel a narrátor hirtelen valamelyik utasnak adja át a szót. Ladár szaggatott belső monológjába tehát a „saját hangjukon” megszólalók (Bárdos László) illeszkednek, s a monológokat gyakran váltják föl leíró elemek, a villamoson kívüli világ látványelemei. A nyersen valószerű, szinte tapintható emberi és tárgyi környezet leírása akár önmagát jelentő realitásként, állomások, utcák leltáraként is fölfogható. A regény kissé a cinéma clirect módszerét is követi: a látott tényeket mintha nem rendezné megszerkesztett folyamattá, nem emel ki, nem teremt hierarchiát. Az elbeszélő mégsem akarja a szenvtelen kívülálló pózát fölvenni. Periféria felé haladunk - az utcák, házak szomorú díszletei mellé kisszerű, elgyötört, szánandó emberi sorsokat képzelhetünk. Ezzel a sivár, reménytelen mélyvilággal összefüggésben írja Rónay László: „izgalmas és összetett a regény tere. Ladár hol ül, hol áll, szemlélődik, hatalmas belső monológokat görget, párbeszédeket idéz fel, melyeket halott barátjával, szüleivel és másokkal folytatott; közben beszélgetnek, vitáznak vagy sopánkodnak az újonnan le- és felszállók, némelyik fejezetben egy-egy jellegzetes, érdekes arc viselőjének belső monológját követhetjük nyomon. Mindez azonban nem fölösleges túlbonyolítása a cselekménynek. Ilyen az élet, mely (...) keretet nyert a zsúfolt villamosban. Ilyen az emberek nagy többsége: egyszerű, szürke, a zsebében gyéren csörgő forintjait számláló, napról napra élő, s ezekből a kopott, gyakran elfeslő hétköznapokból kerekedik ki a lét nyersanyaga, melyet lehet természetesen idealizálni s nagy eszmékkel megtölteni, mégis ebben a naturális, tapintható valószerűségében teljesen hiteles, igaz. (...) kopott ruhájú, szomorú tekintetű nyugdíjasok váltják egymást az üléseken, s Ladár bizony jogos szorongással gondol sorsukra; ellenszenves törtetők és ügyeskedők villannak fel megállónyi időtartamra, faji előítéletek merülnek fel szófoszlányokban, szánandó nyomorékot látunk görögdinnyével egyensúlyozva, elmebeteg asszony szökken fel a villamosra hatalmas kézirat-paksamétával...”8 A „villamosba konzervált életszelet” rögzítése, megírása ugyanakkor önreflexióként is megjelenik. „A gyötrő szégyenérzet, már egy levél fogalmazásakor. Valóságos testi kín. Anyagba foglalni, leredukálni, egyszerűsíteni. Vagy föltupírozni. Ebből nem osztottak nekem.” Mégis, az elbeszélés nehézségei ellenére is írni akar, jelet
