Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Olasz Sándor: Meditációk utazás közbe (vendégkritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE la nagynéni, aki az első részben is föltűnik. Ő az a barna-lila nő, aki Ladár áhított nagynénije lehetne. „Valamiféle távoli nagynéni, akinek nem szükséges magyarázkodni folyton, mert mindenről értesülve van, és mindent ért. Akitől el lehet menni, és akihez vissza lehet térni, szabadon...” A jóságos nagynéni hűtlen unokaöccsé- hez írt levelei nemcsak az együttlét, a kiteljesedés iránti vágyról szólnak, hanem a meghalásról. A nyolcadik levél például „az utazás gyönyörűségeiről” beszél, miközben meghalás és halál, halál és halálfélelem viszonyáról értekezik a tűzbe ugró öngyilkos skorpió példázatával: „A skorpió története kifejezi: ha olyan szörnyű a pusztulás, mint amilyen az előérzete, nem menekülne egy tény érzete elől magába a ténybe. A szorongás tehát rosszabb, mint a szorongást kiváltó okok.” Az utolsó levél pedig búcsúlevél „a távozás csöndjéről”, valamint a levélírás módszeréről, tétjéről. („Történeteket meséltem, kreáltam néhány szituációt. Kitaláltam egy-két toprongy figurát. Azután elhagytam az effajta kezdetlegességeket. Mindenféle hő érzelemmel sokkoltalak, és belebonyolítottalak mindenféle hökkentő, mert szokatlan gondol- mányba. Nehogy azt hidd: Rád - magamra voltam kíváncsi”) Akármelyik részt nézzük, a villamosútra és a levélírás körülményeire vonatkozó kijelentések könnyedén simulnak a metaforizálódás felé mozduló szövegbe. Az elbeszélést - a narrátorok domináns szerepe következtében - nem a tárgyszerűség illúziója jellemzi, hanem az elbeszélő nézőpontjából történő reflexív, értékelő jelleg. Ily módon a tudat belső tere sokkal fontosabb az érzékelt tények leírásánál. Az utazás ugyan nem a teljes életút metaforikus tere, mégis létértelmezésre ad alkalmat. Jókai Annától korábban sem állt távol az irónia, Az együttlét megformáltsá- gában azonban döntőek azok a jellemzők, melyek az ironikus hangvétel megteremtését segítik elő. S itt elsősorban a regény egész szövegét átható ironikus kontrasztot kell megemlíteni, amely a tömegjelenetek, a tömegből megszólalók kisszerűsé- ge, közönségessége, valamint Ladár elszánt meditációja és sorsanalízise között van. (Ebben a kontrasztban föltétlenül hasonlóság tapasztalható az Esti Kornél tizennyolcadik fejezetével.) Mitikus, beavató utazás színhelye a huszonnyolcas villamos, az ulyssesi nagy kaland paródiája. Ám Ladár bolyongását látva akár Thészeuszra is gondolhatunk. Igaz, nem a szörnnyel találkozik a hős, hanem saját bonyolult személyiségével. Ebben a modellértékű utazásban az elhunyt barát titokzatos Hermészként van jelen. Az afrikai Argil aktív életét „formálta üzenetté. És Ladár emlékeit felidézve az egyedüllét és az együttlét mezsgyéjére ér, ahonnét már el lehet indulni a másik felé. A szánalom és a szolidaritás tétova gesztusainak bemutatásával a szerző finoman jelzi hőse »kimozdulását«. Amikor a temetőben helyreigazítja a felborult szeméttartót, különös módon éppen a mozdulat profán, köznapi jellege tanúskodik arról, hogy rendelkezik már az istenség esélyével: »Az életcél belül van, nem kívül.« Ezzel a jelenettel búcsúzunk tőle...”2 Az első rész ismeretében ez a folyamat akár klasszikus fejlődésrajzként is fölfogható: a hős bizonyos élmények hatására eszmélkedni kezd, jelleme, világlátása gazdagodik. Ám van egy második rész is, melynek megszólítottja az első rész megszólítója. Ha a
