Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Olasz Sándor: Meditációk utazás közbe (vendégkritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE nagynéni leveleiben a Ladárra vonatkozó megjegyzésekre figyelünk, akkor az derül ki, hogy az utazás élményeiből a hős vajmi keveset tanult. Fontosnak vélhető megállapításokig jut el (például: a személyt kell figyelemmel szeretni és nem a nagy, megfoghatatlan fogalmakat), ám elbeszélt én és elbeszélő én viszonya alapján joggal tehető föl a kérdés: ki értelmez valójában? Az utazás alatt mi fordul meg Ladár fejében, s mit tesz hozzá az elbeszélő? A kérdésre azért nehéz válaszolni, mert értelmező és értelmezett nem válik el egymástól élesen, az elsődleges elbeszélő maga is átformálja az elbeszélt én figuráját. A második rész tükrében pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy jelentős eltérés van a nézőpontok és értékrendszerek között. „Vedd könnyen, néném, csináld meg az életedet...” - írja Ladár. Erre a nagynéni válasza: „Talán bizony hobbit is válasszak? (...) ...nem nevetséges ez: nem az általános vereség bevallása, nem megalkuvás: hülye hobbi, híján a szent mániáknak...?” A szemléleti, mentalitásbeli különbség jelentős: az egyik eltölteni, a másik betölteni akarja az időt. A nagynéni leveleiből az önmaga elmúlására reflektáló elbeszélő alakja körvonalazódik, Az együttlét így a végső kérdések föltevésében a több mint tíz évvel későbbi Ne féljetek előzményének tekinthető. Az „édes rokon” kezdet Mikes Kelemen „édes néném”-leveleit idézi és tra- vesztálja. „Egy év levelei sodródnak itt, az elmúlást vállaló őszi idővel zárulva - írja Alexa Károly. - Ám míg az írói levél általában és korábban a konfesszionális üzenet formája volt, itt egyben a játéké és a mindennél fontosabb, az önmeghatározást célzó életjátéké. A szecessziós-posztavantgárd játék itt az, hogy az a »személy« szól most a távolba, akit Mikes szólongatott harmadik évszázada a tenger mormolása közben. Az életjáték pedig a személyiségről, az egyéniségről, az individualitásról megfogalmazott írói vallomás. Olyan alakot teremtett ebben a szakaszban az író, aki nem vállalja az egyetlen szerepet, amit kora, neme, státusa, érzelmi-indulati karaktere véglegesen meghatározna. És bezárna. Ez a hol kedélyes, hol ironikus, hol melankolikus szerepjáték eltünteti a szerepet, és felszámolja az alakot, hogy maga a személyiség szólalhasson meg, s beszélhessen legfontosabb dolgokról - a barátságról, a természetről, a családról, a méltóságról, a halálról, a szeretetről.”3 Kamilla néni kialakult személyisége, szentenciázó hajlama azonban igen gyakran látszat csupán. A „felettébb közlékeny nőszemély” ugyanis arról nevezetes, hogy az érem mindkét oldalát egyszerre látja, a dolgok színét és visszáját egyszerre érzékeli. Az V. levél parainézisszerü sorai az együttlét varázslatáról szólnak: „Ne ugorj be annak, aki eszményíti a magányosságot! A magány deformál. A magány csupa roncsolt seb...” FIázasságát Dénes úrral (újabb mitológiai párhuzam!) Philemon és Baucis idilljéhez hasonlítja: „mint amikor az összenőtt gyökerű bokrokat megbolygatják: ha az egyiket kitéped, óhatatlanul felborul a másik, nincs többé a földhöz kötése...” A VI. levél viszont „arról, hogy az együttélés pokolian nehéz”. Most az előző fejezet „elrettentő idilljével” szemben „az egybezárt élet” ápo- rodottságáról ír. Az ugyanúgy itt nem csodálatos, hanem csüggesztő, itt nem az együttlét, hanem a magány sarkall. Az emberi lét ebben a levélben folyamatos re
