Irodalmi Szemle, 2004

2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)

Tizenegyes- Ez az, menj, kérlek, egyetlenem, TÁMADJ, HOFMANN - nyüszítette Pataky.- Hofmann újra a középpontba került. Igen, azt hiszem, a mezőny legkimagaslóbb játékosának újabb megmozdulását láthatjuk - jelentette a közvetítő.

Közeledett az első félidő vége, de most senki sem figyelt az órára. Megint megkezdődött a varázsló villogása. Fantasztikus mutatványait nagy odaadással követte a bömbölő szurkolótábor. Ordítottak, ugattak, nyüszítettek, üvöltöttek, viny- nyogtak, süvöltöttek, nyerítettek, nyivákoltak, szűköltek, durrogtak, pufogtak, búgtak, harsogtak, makogtak, károgtak, bégettek, cincogtak:-HOFMANN! HOFMANN! HOFMANN!

A földre szállt csillagot, a fénylő üstököst bátorították, sőt szinte már perverz módon őrjítették az állatsereglet rikoltásai. Elméje most már eléggé kitisztult, csak a támadás éltette, a győzelem utáni vágy, a mindenre képessé tevő akarat. Már újra képes volt a nyakatekert, utánozhatatlan csodacseleire, úgy hatolt át az ellenséges védelmen, mint egy kis porszem a szitán, s egyes-egyedül manőverezett az ellenfél tizenhatosán belül, hogy az otthoniak edzője már vagy százszor leizzadt, kikiabálta a tüdejét, s most csapzott külsővel, szinte már természetellenesen tágra nyílt szemekkel, hófehérre sápadtan nézte, mi bontakozik ki. Hofmann pedig csak gyötörte az idegeket. Újra meg újra megetette a legjobb védőket, nem passzolt, pedig már majdnem az egész ellenfélcsapat lerohanta. Úgy küzdött, mint egy oroszlán, villámgyorsan, vadul mozgott, elszántan nyomult előbbre és előbbre. Szinte é- gett alatta az eső áztatta gyep. Izzott körülötte a levegő. Ahogy izzott az egész stadionban. Nagyobb feszültség sugárzott az emberekből, mint az égből, sűrűvé vált tőle a levegő. Hofmann játszott a labdával, rohant egy kicsit, átemelte az egyik védő fölött, majd újra megindult, szélsebesen, akár egy megbokrosodott telivér, úgy cikázott a pályán, mint valami remegő fény. Futott, futott, mígnem egy falként elé tornyosuló óriás jelent meg, s a dinamikusan előretörő, energiával teli Hofmann megzavarodott. Nem tudott megállni, nem tudott ellépni, nem tudott cselezni, nem tudott rúgni, csak ment, ment, ment, és csak a fizika kegyetlensége szabott határt akaratának. Fennakadt a nagydarab játékoson, belerohant, szerencsétlenül. Recs- csent, bukott, ordított, csúszott, feküdt. Mindezt egy tizedmásodperc alatt.

A nézőtér pokoli morajjal hördült föl. Itt a végső katasztrófa! Az emberek habzottak. A hangzavar lehetetlenné tette a tájékozódást. Egyetlen dolog maradt a világon. A földön fekvő Hofmann.

Hurkos rohant, de ő is majdnem elesett. Egyre jobban esett, egyre jobban csúszott a fű. A káosz megzavarta, elkábította, sértette füleit, sértette elméjét, nehezítette gondolkodását, szinte még mozgását is gátolta. Minden szó egy kis nehezékként esett rá, s így legyöngülve csaknem összeesett már a kicsike esőcseppek súlya alatt is. Még soha nem érzett ilyen misztikus őrületet.

Viszont józan ítélőképességét nem veszítette el. Jól látta, mi történt. Fújt, s ítélt... volna. Csakhogy rájött, meg kell várnia, míg némileg rendeződik a helyzet.