Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)
Szalay Zoltán sze hogy nem megy oda. Üvegszemei vannak. Nem lát semmit a tökfilkó. Egy nagy ökölüdvözlet kéne neki, hogy észhez térjen és kinyissa végre a csípás szemeit! Mit csinál? Mi a szart csinál? A rohadt életbe, MI A FRANCOT CSINÁL?!- De hisz nem történt semmi — értetlenkedett Muki, szinte megijedve a begerjedt edzőtől. Nem tudta, mi a gond, ő nem nagyon vette észre, amit a nagy ember i- gen, azaz hogy Hurkos bíró felelőtlenül, hanyagul végzi munkáját. Pataky azonban természetesen nem vette a fáradságot, hogy beavassa senkiházi segédjét. Mint általában. Szinte alig állt vele szóba, csak olyan alkalmakkor, mikor Muki felhívta, esetleg mikor meghívta egy italra. De Pataky általában a saját dolgaival volt elfoglalva, olyannyira, hogy másra nem maradt ideje. Általában még a világot sem vette észre.- A tutyimutyi semmirekellő. Nem látta, hogy belerúgott?! Hiszen belerúgott! Hogy állíthattak fel egy vakondot a pályára! A vakond - Hurkos játékvezető pedig serény hangyaként szorgoskodott a gyepen. Gyakran fújt, ilyenkor egy kissé elvörösödött. Nem tárgyalt a játékosokkal, csak utasításokat osztogatott. Fürgén mozgott, követte a labdát, ott volt az akcióknál, de figyelme eközben az egész pályára kiterjedt. Még a nézőteret is átpásztázta időnként - félt, hogy kirobbanik a bunyó. Az égre is tekingetett, habár egyébként is jól érezte az alacsony légnyomást, a nehéz felhőket, a lágy esőcseppeket, az egész időjárást. Figyelte a kispadokat. Kiszúrta, hogy Pataky figyeli, morogva. Ez rossz érzéssel töltötte el, megijedt, hogy hibát vétett. Persze a bírókat könnyű vádolni, ha a meccs nem úgy zajlik, ahogy eltervezik. Hurkos ezt tudta, sokszor tapasztalt is, de nem bírta megszokni. Úgy óvta becsületét, mint egy drága porcelánvázát. Nem tudta volna elviselni, ha csorba esik rajta. Hofmann számára csak a siker jelentett valamit. Egész életében erre épített. Most úgy érezte, elvesztette az irányítást. Nem volt ura a helyzetnek, s hiába üvöltötték rajongói szinte elkábulva a nevét minden irányból, most nem tudott azonnal felépülni a kudarc utáni megsemmisülésféléből. A kínos érzések, amelyek magukkal ragadták, nem távoztak. Ezért megijedt és visszahúzódott. Hátul maradt, és óvatosan passzolgatott. Nem megfontoltan, inkább kábán, ötlettelenül. Tudta, hogy ez nem mehet így soká, fel kell támadnia, mert máskülönben belé- marnak. Jól ismerte a kegyetlen világot. A gyorsaság és eredményesség szüli majd a sikert. Hofmann számára ezek általában ösztönösen működtek, de most szinte kényszerítenie kellett magát arra is, hogy a lábát felemelje. Mintha megszakadt volna a kapcsolat az agya és végrehajtó szervei közt. De a szakadék áthidalható volt. Csak időre volt szükség. Idővel az ösztönök, az életösztönök győzedelmeskedtek, felülkerekedett a buzgóság, a siker iránti vágy, Hofmann pedig elindult. Megkapta a labdát, s elindult. Most már nem kellett külön átgondolnia minden egyes mozdulatát, most már teste tette a dolgát, futott a betáplált program, s futott vele az ember. Hofmann, mint egy robot, mozgásba lendült. Nem kapkodta el, leadta a labdát, majd újból visszakapta, helyezkedett, cselezgetett, passzolgatott. Visszatért bele az élet.
