Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)
Tizenegyes Az kényelmetlen. De egyszer csak kinyúlt egy meztelen, csontos kéz a rongygo- molyagból, megragadta a fiú lábát, s az nem tudott védekezni. Csak irtózatos fájdalmat érzett, amint a hiányos fogsor belemélyedt húsába... Azt sem tudta, hogy menekült el. Máig nem tudta. De a harapás helye megmaradt, s a fájdalmat még most is érezte. Megborzongott, ha rágondolt, milyen kiszolgáltatott volt akkor. De most talán még védtelenebb. S most nemcsak róla van szó, hanem a szurkolók ezreiről is, akik vele éreznek. Most az ő lábuk is az idegen kéz szorításában van. Kihagyta. Kiszolgáltatottá vált. Tudta, érezte, minden sejtjében benne volt a biztos tudat, hogy az emberek vele vannak. Rúgnia kell. Míg nem késő. Kapálódz- ni. Rugdalódzni. Eszeveszetten. Ettől féltem, gondolta Hurkos. Beállt a teljes káosz a stadionban. A nézőközönség gyakorlatilag transzba esett, minden gátlásukat levetkőzték, zabol ázat lanul őrjöngtek az emberek. Szinte megmagyarázhatatlan volt, hogy a többszörösen nagyobb létszámú vendégszurkolók még nem rohanták le a hazaiak furcsamód kisebb rajongócsapatát, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Talán féltek, hogy elmulasztják imádatuk tárgyának, az ezekben a saját térfele hátsó részén bámészkodó Hofmann- nak egyetlen mozdulatát is. Mindenesetre a végletekig feszült állapotok uralkodtak a stadionban, ahogy azt Hurkos megállapíthatta. Az ellenszenves partjelző természetesen folyamatosan akadékoskodott, mindenáron szerepelni akart. Az eső egyre inkább megeredt, ráadásul egy élénksárga villám is átcikázott az energiában dúskáló levegőn. Hurkos egy kicsit megrezzent tőle. Ez is csak fokozta a káoszt, amely lehetetlenné tette, hogy ez a mérkőzés nyugodtan és zökkenőmentesen folyjon le. Semmi sem folyhat le zökkenőmentesen, ezt persze tudta Hurkos, aki nem ijedt meg a problámáktól. Mindent hideg fejjel kell mérlegelni - vallotta. Egyetlenegyszer hozták ki igazán sodrából az életében, mikor egy bumburnyák az ő szeme láttára, a házuk előtt megütötte a lányát. Hurkos az ablakból figyelte a jelenetet, s azonnal kirohant, hogy higgadtan elkergesse a fiatalembert. Mikor azonban szembekerült azzal a trehány, ágrólszakadt alakkal, kikelt magából, s agyba-főbe verte. Lánya nem ismert rá. O sem magára. Mégsem bánta meg soha tettét. Az elemi, ösztönös cselekedet volt. Úgy védte „kölykét”, mint egy anyafarkas. Tehát soha nem riadt vissza a komoly fellépéstől, ha arra mindenképp szükség van. Tudott azonban tűrni is. Tűrte azt a nyavalyás partjelzőt, hasonlóképpen tűrte a szintúgy barátságtalan edzőt, azt a bizonyos Patakyt, aki folyamatosan mormogott és ordítozott a kispadon. Csak az időjárás vette el nagyon a kedvét.- Nem bírom tovább nézni ezt a rakás szart - suttogott Pataky, Hurkost figyelve. - Mint egy kis szarcsomó. Szét kéne lapítani. Még a képe is undorító. Mintha beteg volna. Egy őrült félcédulás. Ki volt az az ökör, aki felengedte a pályára ezen a meccsen, aki egy ilyen vakondtúrásra bízta a játékvezetést?! Mint egy kis rágcsáló. Döngöljétek a földbe az átkozott patkányt! Lapítsátok szét. Olyan, mintha ott sem lenne, ezt a mérkőzést nem is vezeti senki. Mi ez, valami ősfoci? Mi ez az ember, ez a senki, ez a szarrakás, ez a büdös, rohadt szemét...? Hát per
