Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)
Szalay Zoltán Már nem látott semmit, csak azt a gömbölyű csodát, amely maga az élet, maga a világmindenség. Gömbölyű, akár ez az elátkozott földgolyó, csakhogy itt minden a labda körül forgott. A Nap! Maga a Nap! Az élet forrása, a szent világosság, a legfőbb központ, ahonnan az éltető sugarak úgy áramlanak felénk, mint a láthatatlan, megfoghatatlan valóság. Hofmann számára most minden a labdában összpontosult.- Elképesztő játék - tért magához lassan a közvetítő, aki csaknem megfulladt, mikor Hofmann néhány centiméterrel a jobb oldali kapufa mellé lőtte a labdát. Mellé! Nem akarta elhinni, hogy egy ilyen helyzetet... Ördög és pokol - ezt ismételgette magában, ez nem történhet meg, ez megcáfol minden ép elmének minden ésszerű feltevését. Mégis elfogulatlannak, ha nem is szenvtelennek kellett maradnia, s így igyekezett mihamarabb feleszmélni kábultságából. - Most aztán bebizonyosodott, hogy a fociban tényleg bármi megeshet. Leírhatatlan ez a dráma, ami a vendégcsapat részéről érzékelhető. Mindenkit lesújtott ez az esemény. Hihetetlen. Kétségbeesett arcok a pályán, a kispadon és a lelátókon. Még a felhők is rínak.- Ez a gondolat tetszett neki. - Igen, úgy tűnik, a felhők is siratják ezt a helyzetet. Most folytatni megpróbáltatás lesz. Fel kell támadniuk a vendégeknek. Másodpercek alatt megjárták a mennyet és a poklot is. Milyen erők dolgozhatnak most ezekben az emberekben? Vajon miféle gondolatok munkálkodnak bennük, kavarognak a fejükben. De folytatni kell. Ha megrázó is, ami történt, föl kell kelni, föl kell kelniük halottaikból, mert az itthoniak nem fognak habozni kihasználni a megrendült- ség előidézte tunyaságukat. Máris náluk a labda, s támadnak. - A közvetítő úgy érezte, mintha neki lenne a legnehezebb feldolgoznia, ami történt, s csak úgy folytatni a meccset, mikor egy világrendítő esemény zajlott le éppen az elmúlt percben. Egy katasztrófa. A közvetítő úgy érezte, maga és még jó néhány más ember lelke meghalt az imént. Minden beborult, mint az ég, megszürkült, elhomályosult. Hatalmas erőfeszítésre volt szükség, hogy folytassa. Le kellett gyürkőznie a szívszaggató fájdalmat. - Kocúr leadja Ürgének - mondta. Úgy tűnt, sikerül. Hofmann előtt lepergett az egész élete. Lassan visszaszivárogtak agyába csupasz, értelmetlen gondolatai, teljesen rendszertelenül, idegesítő összevisszaságban, erőszakosan, szinte fájdalmasan, mintha mindegyikük kíméletlenül alagutat fúrt volna szürkeállományába. Csak úgy jöttek, pedig nem akarta. Egy régi élmény homályos képei ugrottak be. Egy régi kellemetlen, bántó, kegyetlen élmény iszonyú, ijesztő képei. A kornor téli utca, a város leglepusztultabb, legelhagyatottabb részén. Szinte most is átjárta az a csontig hatoló, delejes hideg. Félt. Nem is félt, rettegett. Öt körül már sötétedett, s az a baljós kinézetű alak úgy jelent meg, mintha a fal mellett heverő szemétből állt volna össze hirtelen... Hofmann, aki akkor tizenkét éves volt, nem is nagyon vizsgálta meg a lényt, csak odament, s eszelősen belerúgott néhányszor. Rugdalta a rongyokba bugyolált sötét, ismeretlen testet, hogy míg az kínlódik, ő elszelelhessen. Most is érezte még a bűzt... Azt az átható rothadásszagot, amibe pálinka hányingert keltő, gyomorfelforgató aromája vegyült. Rúgta és rúgta. Ellenség volt, veszélyforrás, s ő, Hofmann utálta a veszélyt.
