Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)
Tizenegyes új korszak megteremtőjének, a kihalóban lévő - vagy csak most születő? - látvány- futball vezéralakjának. Sokan próbálták utánozni mozdulatait, cseleit, bámulatos rúgásait, amelyeket senki sem tudott olyan pontosan helyezni, mint ő. Nemzetközi szinten is új dolgokat honosított meg - ruganyos mozgásával az új „gumifocista” típusát alkotta meg, amivel futballtörténeti újdonság keletkezett. Aki nem sportképességei miatt bálványozta - s ez a tábor elsősorban a gyengébb nem tagjaiból állt -, az mint közéleti személyiséget, egy új „csillagot” tisztelt benne, a tinilányok álmodozásainak tárgya lett, újságírók firtatták nemi életét és étkezési szokásait, tévéműsorokba hívták vendégnek, ahol aztán újra meg újra elmesélhette ugyanazokat a mulatságos történeteket. S habár a pályán faragatlan, sőt agresszív megnyilá- nulásairól volt híres, az emberek előtt megjelenve egyre csiszoltabb, kifinomultabb modorra tett szert. Ezért a másik tábor, a Hofmannt minden értelemben elítélő emberek lényegesen kisebb csoportja gyakran rótta fel a focistának, hogy képmutató, kétszínű, álszent, hamis, imádóit pedig „szűkagyú csőcseléknek” szokták nevezni. Hofmann örült neki, hogy létezik ez a bizonyos „ellenrajongói” tábor is, így az ö- véi legalább újra meg újra kiállhattak érte, így folyton érezhette, hogy mennyien vannak mellette. Hofmann szerette és élvezte a „valaki” szerepét. Természetesen Hurkos bíró is jól ismerte őt. Hogyne ismerte volna - folyton megjelent a tévében és az újságokban, mindenki tudott róla legalább egy rendkívüli történetet. Hurkos tizenöt éves fia szobájának falát is az ő posztere díszítette, még felesége is valamiféle áhítattal szokott róla beszélni. Pedig - állapította meg ezekben a másodpercekben a bíró -, így, élőben teljesen átlagos ürge. Semmi olyan varázslatos tulajdonsága nem látszik, mint abban a csokireklámban, amelyben egyes-egyedül játszik két csapat ellen a pályán, és sorra rúgja a gólokat hol az egyik, hol a másik kapuba. Mint a legendák általában, a Hofmann-mítosz is elsősorban a nép ajkán született - vonta le a következtetést Hurkos. Persze, ő is látta már játszani, s más volt, mint a társai, de éppen emiatt, egyedülállósága miatt nem tudta jól kamatoztatni képességeit. A csapatjátékban egy magányos szuperhős csak egy szerencsétlen és haszontalan, gyenge játékos lehet. Hurkos nem értette, hogy lehet, hogy az elemzők mindig a többi tíz játékos teljesítményében látják a kudarc okát. Azt akarják, hogy ők fejlődjenek fel a különchöz, az önző, a sikeren nem osztozkodó, a csapatszellemet lábbal tipró magányos farkashoz. S a csapat azért is nem lehetett a legjobb, mert az „átlag” nem vált összeegyeztethetővé az „átlagon felülivel”. Hurkos most nem örült neki, hogy Hofmann feljött, nemcsak azért, mert nagy „bíróverő” hírében állt, hanem a játékvezető jól tudta azt is, hogy megbontja a rendet. O pedig nemhogy szerette a rendet, hanem el sem tudta képzelni a világot rend nélkül. Nem tűrte el, ha nyomdahibát talált az újságban (azonnal betelefonált), ha pecsétes volt az asztalterítő az étteremben (otthagyva csapot-papot odébállt), ha valaki „lássá”-t mondott „látja helyett”, a késést pedig mindennél jobban megvetette. A kifogástalan rend megkövetelése néha szorongóvá, sőt depresszióssá tette, ilyenkor pihenésre volt szüksége, elment úszni egyet a közeli uszodába, leugrott
