Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)
Szalay Zoltán horgászni az édesapjához a szülőfalujába vagy egyszerűen csak sokat, nagyon sokat aludt. Ezek közül valamelyik mindig segített, kiegészítve a felesége kényeszte- tésével. Felesége jó alakú, csinos asszony volt, s habár gyakran nehezen viselte férje szőrszálhasogató igényességét, mégis megtalálta a rosszban a jót: nem egy hanyag, iszákos, rendetlen férfit választott magának, hanem egy gondos, pedáns, rendes fickót, aki annak idején egyetlen randiről sem késett el és soha nem felejtett el egyetlen évfordulót sem. Miközben Hofmann először labdához jutott, apró cseppekben esni kezdett. Úgy tűnt, a parányi cseppeket a gigászi felhők csak afféle bemelegítőnek, ijesztgetésnek szánják, valamiféle előőrsnek a várható teljes arcvonalon meginduló támadáshoz.- Még mindig nem esett egyetlen gól sem - közölte a közvetítő a mindenki által ismert tényt. - A játékosok semmiféle keményebb támadást nem engednek meg az ellenfélnek, egyik térfélen sem. Pedig Pataky, a vendégcsapat edzője nem ezt várta, a mérkőzés előtti nyilatkozatából ítélve. „Az ellenfél menekülni fog a pályáról” - mondta. Amit pedig látunk, az állóháború. Meg is látszik a csüggedés Pataky arcán. Pataky rém szélsőséges ember volt. Úgy esett át jókedvből mélabúba vagy éppen vadállati dühbe, ahogy a kaméleon váltogatja bőre színét a környezet kínálta háttér alapján. Egy tizedmásodperc alatt vált kezesbárányból vérengző oroszlánná, sápadt, bágyadt, beteg, vén komondorból tüzes, szenvedélyes, lobogó szemű, villámgyors vérebbé. Eme furcsa tulajdonsága kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, átláthatatlan, tudathasadásos embert csinált belőle. Az egyik percben még kedves, meleg szavakkal babusgatta, kényesztette játékosait, a következőben már szikrákat szóró szemekkel hordta le őket, kimerítve a káromkodások gazdag tárházát. Senki sem tartotta beszámíthatónak. Ellenben profi edzőnek mindenki. Minden percben folyamatosan dörmögött az orra alatt, csak néha hagyta el kiáltás a száját, amit más is hallott (de abba beleremegett az égbolt is). Általában csak a segédedző hallotta megjegyzéseit, de ő is csak néhányat csípett el.- Lajhár...- morgott most is Pataky. — Átkozott patkány... Úgy nézi az egészet, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Átkozott, rozsdás mozgássérült. Mankókkal vagy tolószékben kéne játszania. Mint egy százéves hadirokkant, egy fogyatékos nyomorék, egy... MOZOGJ MÁR, HOFMANN!!! Meghalsz bele, ha szaladgálsz egy kicsit? Vigyázz, nehogy egy méternél közelebb kerülj a labdához! Harap az a tök? Hát focista ez vagy majom?! SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD!!!- Rémes ez az eső - jegyezte meg a segédedző, akit mindenki Mukinak hívott, s aki általában teljesen lényegtelen dolgokat szokott hasonló módon megjegyezni. Pataky szerette ezeket az erőteljes kora nyári zivatarokat, ilyenkor mintha megnövekedett volna férfiassága, mintha erőt gyűjtött volna az ég és föld között feszülő sivító feszültségből, mintha átvett volna valamit a szilaj haragból, amely a gőgös felhőkből áradt. Irigyelte őket. O is szeretett volna ilyen hatalommal bírni,
