Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Pécsi Györgyi: A Németh László-emlékkönyv ürügyén
KÖNYVRŐL KÖNYVRE elmondható, fölösleges volt a lárma körülötte; a kérdés egyszerűen dőlt el, nem a némethi harmadik út, a minőségi szocializmus választatott, hanem a kapitalizmus és a polgári társadalom nyugat-európai eszménye, aztán az uniós egységé, majd a globalizációé. A gyakorlatban: vadkapitalizmus polgári demokráciával ötvözve vagy álcázva. Mindjárt az emlékkönyv bevezető fejezetében Pomogáts Béla jegyzi meg, hogy a rendszerváltással az az út, amelyet N. L. fölvetett, szép csöndesen meg lett kerülve: nem ezt az utat akarta a hatalommal bíró politikai vezetés (N. Pál József és Kiss Gy. Csaba is utal rá, hogy a népi radikalizmust mellőzte az Antall-kor- mány, a következő rendszerváltó kormány, a Fidesz-MDF pedig finoman, ám igen határozottan elhatárolódott tőle), és ezt a mellőzést az N. L.-örökségét vállaló konzervatív elit értelmiség, vereségtudattal, lényegében tudomásul vette. Hogy a magyar társadalom mire is vágyott valójában, nem tudni (személyes tapasztalatom szerint a- lapvetően harmadikutas nézeteket vallott és vall ma is, lúdbőrzik a szovjet típusú szocializmustól, és a transznacionális tőke gátlástalan uralmától is), de csak egyik vagy másik, vagy harmadik stb.-dik párt közül választhatott. John Lukacs szerint a posztliberális korban, a klasszikus liberalizmustól eltérően, egyre kevésbé beszélhetünk polgári demokráciáról, inkább csak tömegdemokráciáról, amelyben egy szűk elit kisajátítja a hatalmat, és ráerőszakolja akaratát a hallgatag többségre, a meggyőzést pedig a tudatipar (professzionális média) végzi el, amely nagyipari méretekben állítja elő (legyártja) a támogatásához szükséges közvéleményt. Pomogáts Béla figyelmeztet nyomatékkai, hogy a magyar íróknak volt nemzeti stratégiájuk a rendszerváltozás utáni időre, de nem volt politikai erő, amely realizálni akarta volna e programot. A harmadik utat elvetette, átvette - mint „nincs alternatíva” - a nyugat-európai, majd az amerikai modellt, s azóta is annak bűvöletében él, noha, ahogy például Láng Gusztáv is emlékeztet rá, „a ma egyetlen életképes rendszernek tartott liberális demokrácia a maga fogyasztói erkölcsével ellentéte a Németh László meghatározta minőségnek és a spengleri értelemben vett magaskultúrának... E rendszeren azonban... szintén látszanak a repedések”. (A jelenség pikantériája, hogy egyes nyugati gondolkodók a „nincs alternatívával” szemben máris idézőjelbe tett harmadik útról beszélnek óvatosan, elismerve ugyanakkor, hogy globálisan nincs jövőképünk.) Ismételve Pomogáts megállapítását: a magyar íróknak volt nemzeti stratégiájuk - amely nem kellett; a rendszerváltozás után azonban a magyar irodalom eme örökössége mintha lemondott volna arról, hogy folyamatosan újrafogalmazza azt. Energiája nagyrészt kimerül a politikai csatározásokban, a hatalomhoz, politikai pártokhoz való viszonyának újra- és újradek- larálásában („mienk” és „ellenség”), elhagyta kritikai érzékenysége. Egy kicsit Kánaán-tudatban él: kimentek az oroszok, alapvetően sínen vagyunk, a politikai meccset majd lebokszolják egymással a politikusok, az apróbb hibákat a következő választás kiküszöböli. Nemzeti stratégia, melynek sarkalatos pontja a kulturális stratégia lenne (de miért pont az?), azóta sem született. Pedig a nemzet kulturális stratégiáját ma is a bölcseleti értelmiségnek kell meghatároznia, ezt nem háríthatja át a
