Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)
Szalay Zoltán úgy gurult ide-oda a pályán, mint egy összegömbölyödött sündisznó. Mindig búskomor, méla ábrázata most, az esőfelhők tömegei alatt még elcsigázottabbnak, ko- morabbnak tűnt - soha nem bírta a rossz időt. Ezenkívül zavarta az egyik partjelző, aki már első találkozásuk óta ellenszenves volt neki. Szörnyen akadékoskodó, szemtelenül fennhéjázó viselkedése ingerelte Hurkost, s habár igyekezett felülkerekedni ezen az érzésen, mindahányszor sikerült volna, a fickó annyiszor kiábrándította. „Hohó, pajtás!”, mindig ezt mondogatta, s közben rikítóan fehér fogait elővillantva visszataszítóan vigyorgott. Ez az ember gondoskodott róla, hogy Hurkosnak megmaradjon a rosszkedve. Megszokta, hogy a játékosokat ne minősítse jellemük alapján - végül is a fociban csak , játékosok” voltak, s nem emberek. Elviselte, ha a játékosok úgy viselkedtek, mintha mielőtt a pályára jöttek volna, még banánokat nyújtogattak volna nekik a rácsokon át az állatkertben, mert tudta, hogy a focisták általában nem szoktak drámát írni vagy matematikai képleteket megalkotni. Viszont ha a játékvezetők, a megcáfolhatatlan döntéseket hozó, mindenható kollégák közt tűnik fel egy ilyen megbízhatatlan, ellenszenves alak, az már káros. Hurkos igyekezett mindig a dolgok mögé nézni. A mérkőzést is úgy vezette, hogy mindent figyelembe vett - a játékosok minden egyes mozzanatát nyomon követte. Lelkiismeretesen fújt.- Igen! Megvan a válasz! - kiáltott lelkesen a közvetítő. - Hofmann játszani fog! O, és nevetve kocog fel a pályára, tehát úgy tűnik, nem okoz neki elviselhetetlen fájdalmat a sérülése. Mint egy vérengző ragadozó, úgy tör be a többiek közé, én úgy látom, tele van életerővel. Mintha bármelyik pillanatban képes volna szétszaggatni az ellenfél összes játékosát plusz az edzőt és a szurkolóikat. Micsoda focista! Tele van energiával, szinte világít tőle. Azt hiszem, kíváncsian várhatjuk a mérkőzés elkövetkező perceit! Úgy tűnt, a közvetítő legszívesebben lerohanna a pályára, leborulna Hofmann lába elé és megcsókolgatná kezeit. Hofmann úgy viselkedett, mintha mindenkitől ilyen hozzáállást várt volna el. Pökhendi vigyorral az arcán baktatott fel a pályára, miközben a közönség óriási hangzavart okozott - az egyik tábor éljenzett, a másik fujozott. Csupán Hurkos, a bíró őrizte meg teljes semlegességét. Kétségkívül ő volt csapata legkiemelkedőbb játékosa, az úgynevezett vezér- egyéniség, a csapat lelke, a legkiválóbb képességű, a legszellemesebb, legrátermettebb, legnépszerűbb, nemcsak sportoló, hanem közéleti személyiség is, nemcsak egy átlagos külsejű fiatalember, hanem a legendás sztár, aki nemegyszer mosolygott már a bulvárlapok címoldalán, s akinek magánéletét minden tájékozottnak látszani kívánó embernek illett ismerni. Sokan kedvelték, még többen imádták, s persze voltak, akik megvetették, de senki sem maradt közömbös vele szemben. Mindenki hitt benne, hitték, hogy csodákat képes véghezvinni, hogy több egyszerű akárkinél, hogy varázserő rejtőzik lábaiban. Különféle okai voltak, hogy miért rajongtak érte. A foci fanatikus kedvelői a labdarúgás messiásának tekintették, egy
