Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Pécsi Györgyi: A Németh László-emlékkönyv ürügyén
KÖNYVRŐL KÖNYVRE zi emlékkönyvnek csak egyik fele. Ez a mostani, megjelent „fél emlékkönyv” a grandiózus életműről szól, amelyet az óriási recepció - egy hatalmas bazalttömb kalapácsolgatása - ellenére is változatlanul roppant nehéz leírni, elhelyezni, valamiképp kimeríthetetlen. Az emlékkönyv „másik fele”, amely itt nem jelent meg, a némethi kérdések újrafölvetése lenne. Pontosabban a Németh László-i igényű szellemi magatartás, jelenlét aktualizálása. Ami azért hiányzik. Amit Elek Tibor o- lyasformán fogalmazott meg 2001-ben Tokajban, hogy ahhoz, hogy korunkat értelmezzük, érvényes jövőstratégiát dolgozzunk ki, több Németh Lászlóra is szükség volna, pillanatnyilag viszont egy sincs. Vagy például az Ács Margit, szintén a tokaji hozzászólásában jelezte gondolatkör, az értelmiség - ma is létező - felelősségének a kérdése. És persze hiányzik Csoóri Sándoré is, aki csöndes visszavo- nultságában még mindig a legizgalmasabb kérdésfölvető. Vagyis, a már említett tiszatájas kötet érettebb, céltudatosabb folytatására gondolok, amely közös gondolkodásként, közös tudásként lassacskán mégis egyfajta, ma hiányzó „nemzeti stratégiává” nőhetné ki magát, amelynek kiindulópontja a némettlászlóiság lehetne. Ezért, kicsit hektikusan a továbbiakban nem az emlékkönyv eredményeit méltatnám részleteiben, hanem néhány, a kötetben is megjelenő gondolatra térnék ki. Mert persze az emlékkönyv oly hatalmas, hogy az általam hiányolt neuralgikus, célirányos kérdések is megjelennek benne - bár jobbára érintőlegesen. Ortega szerint a történelem kudarcai nem haladhatok meg hátramenetben, azaz nem térhetünk vissza Németh Lászlóhoz sem közvetlen modellkeresésben, de a lényeg az, hogy N. L. érzékelte kora legfontosabb dilemmáit, „ráérzett a neuralgikus pontokra” (Rákos Péter), azokat megfogalmazta, és igyekezett sokrétű és komplex választ adni, valamint a kérdés valóságos súlyának belátására, elgondolására és cselekvésre késztetni. Korunk fő kérdései pedig ma sem lennének lényegileg mások, mint Németh életében, ahogy többen is megállapítják, de a körülmények lényegesen megváltoztak, azaz mégis egészen másként kellene azokat föltenni. Tragikus, hogy az az eszmény, az az utópia, amely igazán emberi, s amelynek igézetében Németh élt és alkotott, egyre inkább anakronizmussá válik. Mondhatnánk, valamennyi lényeges kérdésben szemben áll vele jelenünk és valószínűsíthető jövőnk. Ugyanakkor a kilencvenes évek radarszint alatti szellemi iszapbirkózása azt mutatja, hogy sok kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt, vagy elfogadhatatlan válasz született. Maradjunk Németh László utóéleténél. A Németh-recepció, mint írja Monostori Imre (Kortárs, 2001/2-3.), a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes é- vek elején tetőzött. A rendszerváltozás zsigeri előérzete és megvalósulásának nehéz élménye járta át a korszakot, viták, indulatos polémiák kereszttüzébe került az életmű (főleg a harmadik út gondolat), durva sértések is érték, kártékonynak és mértékadó csapásiránynak egyként tekintették. A következő évtizedben alábbhagyott a recepció, a társadalmi ügy szakmai, irodalmi üggyé vált (a vulgárpubli- cisztika menetrendszerű vehemens indulatoskodásai mellékterméknek tekinthetők). E két „hatástörténeti szakasz” között megtörtént a rendszerváltozás. Utólag
