Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Aich Péter: A csaló (novella)
A csaló ja, ez nem jó, kapott észbe, a szemüveg eltörhetett, s ha csukva van a szeme, úgysem láthatja, pláne onnan a központból, de a vonal már régen süket volt. Lassan világosodni kezdett, s eszébe jutott, hogy lám, mégis hajnalodik. Vagy mégsem? Ilyen volna a hajnal? Nem, ebben valami tévedés lesz. De ki mosolyog itt? Vagy mi? Marad minden a régiben. Éppen csak világos lesz, aztán sötét, és újra. Figyelte a zajokat. A rezzenéseket. Miért nem énekelnek a madarak? Csak távoli búgás hallatszott, mintha idegrendszere határvidékéről érkezett volna, lomha hamufedte zsarátnok, úgy tűnt. Valahonnan ismeri ezt. Régen lehetett. Nem ismersz meg, súgta a búgás elhaló hangon, s szíve, az érzelmek kürtője, megtelt füsttel. Szellő moccant, úgy látszik, mert föléledt a parázs. Vagy csak a szeme káp- rázott a fáradtságtól. Két napja nem aludt a feszült várakozásban. Hátha kinyílik az ajtó. Már nem nyílik ki, súgta a búgás, pernye száll, az téveszt meg. Megpróbálta elképzelni, ha mégis. Nem sikerült. Azaz nem volt biztos benne. A képzelet ugyan megerőszakolható, de gond, hogy mit kezd vele aztán. Saját álmai csapdájába esik. Önámítás, ez az, önmagát csalja meg, ha így összekeveredik a vágy a mozdulatlansággal. Ha itt van a szék, amely mindig itt van, elméletileg leülhet. Persze nem kell leülnie, nem is szokott leülni már, mert töviskoszorút tettek rá, na de elméletileg, ugye, és már csak maga a lehetőség lelket öntött beléje, vagyis tartotta ébren, azt hitte legalább. A tévéhez ült, hogy jobban teljen az idő, hiszen erről volt szó. Most már kizárólag arra vár, hogy teljen az idő. Bár pillanatnyilag ez némileg módosult. Az idegenné vált test hiánya okozta, s ez megzavarta. Tulajdonképpen miért zavar, tette föl a költői kérdést, hiszen úgy van, hogy nincs, rozoga szék, amely összecsuk- lik, ha ráülök, s összetöröm magamat, s a szék, nyilván rugóra működik, föláll újra, hogy ingereljen, csak az én szememben rozoga, úgy áll, mintha mi sem történt volna, én pedig a porban heverek. Nem nekem kéne kórházba mennem? Valamit elpuskáztam, szemlélődött, de nem látta a rajtvonalat, a pályát sem. Talán amikor..., de nem, délibábot kergetek, a ház, amit a láthatáron látok, létezhet, csak nem ott, és egyáltalán, furcsa az a ház, nincsen ajtaja, meg kéne nézni a másik oldalról, ha meg tudja kerülni a látomást, hátha ott, ki kéne lépni, hogy elérje, s hallotta is a lépéseket, a tompa, suhanó lépéseket a pázsiton, csak éppen nem ő lépkedett. Úgy látszik, elbóbiskolt, a tévé közben más programot sugárzott, s neki rossz volt a lelkiismerete, amiért harmadnapra kihagyta a várakozást. Pedig minden a helyén volt, a lépések is — az asszony. Föltápászkodott. Eltartott egy ideig, mert meggémberedett a mozsárban, karikás szeme tétován pislogott, érzéketlen falába nem talált támaszt, megállt benne a vér, akár az idő, három napja csak múló semmi. Hol voltál, kérdezte részvét nélkül, tulajdonképpen azt akarta kérdezni, hány óra van, vagy hogy milyen nap van ma, mert valahogy összekeveredett benne az éjjel és a nappal. Borzasztó, gondolta, ha kizökken az időtlenség. Elmentem, mondta az asszony, szája széle megrebbent, Mona Lisa-tekintete mintha elégedettséget sugallana. Fut a program, gyanakodott, így van betáplálva, mindjárt kihúznak
